A szobrász – 6.rész
LOVE. Az este lassan leszállt a szigetre. A szobrász ült és nézte a szobrot. Csendben nézte, mintha valami titkos rituálé lenne, olyan tekintettel, mintha meg akarná ölelni, ha tehetné.
Amikor a sötétség mindent elborított, bement a házba. Leült az ágyra, de egyáltalán nem tudott elaludni. Kiment volna újra, de az éjszaka mély volt, és a sötétség túl sűrű. Tudta, hogy semmit sem látna.
Becsukta a szemét. És hirtelen… Ő megjelent.
– Visszatértem, igen! Tudom, hogy örülsz. De valamit elfelejtesz… Én kőből vagyok! Nem tudlak úgy szeretni, ahogy te szeretnél. Az azt jelentené, hogy én emberré válnék… vagy te kővé. Miért nem érted?
– Nem érdekel! – kiáltotta. Nem érdekel! Akárhogy is, szeretlek! És ezt nem veheted el tőlem!
Hirtelen felébredt. A szíve hevesen dobogott. Kiment a teraszra és rágyújtott egy cigarettára. A hold éppen előbújt a felhők mögül. A szobor a helyén állt, mozdulatlanul, mintha dacosan.
„Nem tudlak úgy szeretni, ahogy te szeretnéd.”
„Ez azt jelentené, hogy én emberré válnék, vagy te kővé.”
— Ha szükséges, én válok kővé… — suttogta, szinte szégyellve, hogy hangosan kimondta. Amúgy is… mit veszíthetek?
Hirtelen, mintha az ég meghallotta volna, heves vihar tört ki. Az eső dühöngve verte a tetőt, a hullámok pedig félelmetes erővel csapódtak a szikláknak.
A műhely felé nézett, és megdermedt: égve hagyta a villanyt, nyitva az ajtót és két ablakot.
Bement a házba, felvette az esőkabátját, és rohant, hogy bezárja őket. Ha víz jutott volna be, az katasztrófa lett volna. Amikor a műhelybe ért, mindent bezárt, és egy pillanatra megállt, körülnézett, mintha érezte volna valakinek a jelenlétét. Kikapcsolta a villanyt, bezárta az ajtót, és újra kiment az esőbe.
A vihar lecsillapodott. Most már csak csendesen esett az eső. Visszafelé tartott a ház felé, amikor egy kiáltás szakította meg az útját:
— Segítség! Segítség!
Megállt. Látott egy fényt, amely balra-jobbra mozgott, valahol a tenger felől. Rohanni kezdett a móló felé. Kinyitotta a csónakot, és gyorsan a fény felé tartott.
A holdfényben, amely most már előbújt a felhők mögül, egy kis vitorlás halászhajót látott. A fővitorla elszakadt, és a hajó veszélyesen akadt fenn az egyik part menti sziklán.
— Hé! Hol vannak? Odamegyek önökhöz! Óvatosan jöjjenek fel a fedélzetre!
A fedélzeten megjelent egy lány, teljesen átázva, remegve és láthatóan megrémülve.
– Kérem… segítsen. Elkapott a vihar… Nem tudom, hol vagyok. A vitorla elszakadt, és nem tudtam irányítani a hajót…
– Lassan szálljon le a hajóra – biztatta a férfi.
A lány óvatosan leereszkedett, és a szobrász lassan a part felé vitte. A vihar teljesen elcsendesedett. Se szél, se eső nem volt. A pontonhoz érve segített neki kiszállni. De néhány lépés után a lány kimerülten elájult.
A szobrász felvette a karjaiba, és bevitte a házba. Óvatosan lefektette az ágyra, levette róla a nedves kabátot, és vastag takaróval letakarta. Még két fát tett a kandallóba, majd kimerülten a nappali kanapéjára rogyott, és elaludt.
Reggel, amikor felébredt, a lány egy fotelben ült és nézte őt.
„Elnézést… Remélem, nem ébresztettem fel” – mondta kristálytiszta hangon. „Felébredtem és nem tudtam, mit tegyek…”
„Nem, nem…” – mosolygott a férfi. „Elaludtam, miután ágyba fektettelek.” Nem is vettem észre, mikor…
A lány nevetett. Olyan elbűvölő nevetés volt, hogy a szobrász megdöbbent.
– Köszönöm a tegnap estét. Azt hittem, elrontottam. A végsőkig kimerültem. De megláttam a fényt… és azt mondtam, még van remény. Iszunk egy kávét?
– Azonnal készítem! – mondta a szobrász, felállva.
– Megengedtem magamnak, hogy készítsek egyet – mondta a lány mosolyogva. A konyhában találtam kávét. Remélem, nem bánod…
– Nem, nem, egyáltalán nem – mondta a férfi, kissé zavartan mosolyogva.
– Szép idő van odakint. Nem akarod a teraszon inni?
A szobrász megdöbbent. Vajon Ő… megharagudna? De aztán eszébe jutottak azok a szavak, amelyek annyira megsebezték:
„Én kőből vagyok! Nem tudlak úgy szeretni, ahogy te szeretnél. Az azt jelentené, hogy én emberré válnék, vagy te kővé. Miért nem érted?”
Mindketten kimentek a teraszra. A nap már magasan állt az égen. A hangulat nyugodt, pihentető volt, mintha egy vihar mosta volna el minden bűnt.
Csendben itták a kávét.
Ő a szeme sarkából nézte. A haja… a hihetetlenül fehér bőre… a szeme… a hangja… a mosolya… a járása…
Minden az ÖVÉ volt.
Lehet, hogy… lehet? Ah, nem… őrült vagyok!
Kicsit megrázta a fejét, mintha egy furcsa álomból ébredt volna, és csendben folytatta a kávézás.
– Folytatjuk –
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
