A csók, ami megváltoztatja a lépteidet
SZERELEM. „Mondd, ha egy nap elkapnálak, és megcsókolnám a talpadat, nem sántítanál utána egy kicsit, mert félnél, hogy összetöröm a csókomat?” – Nichita Stănescu
Látszólag egyszerű kérdés, de egyenesen a szívbe talál. Nichita Stănescu nem a szerelemről kérdezett. A szentségről kérdezett. Arról a szerelemről, amely olyan mély, hogy egy apró gesztus imává válik. Arról az érintésről, amely nem birtokolni akar, hanem teljesen odaadni magát. Arról a szeretetről, amely nem emészt, hanem lenyomatként telepszik meg benned.
Egy olyan világban, ahol megszoktuk, hogy a megerősítést tekercsekben és gyors megerősítésekben keressük, vajon tudjuk-e még, hogyan kell a földig szeretni? Meghajolni a másik előtt olyan alázattal, ami nem gyengeség, hanem erő? Mondjuk ki: „Nem azért csókolom a lábnyomodat, mert alsóbbrendű vagyok, hanem azért, mert meg akarom mutatni neked, milyen értékes az utad az életemben”.
És mindenekelőtt: képesek lennénk-e egy ilyen gesztus után nem óvatosan lépkedni? Hálával? Félelemmel, hogy kárt teszünk valami törékeny és szent dologban?
Mert már nem tudjuk, mit kezdjünk az intenzitással. Kerüljük azt. A sebezhetőség megijeszt bennünket. Jobban szeretjük azokat a kapcsolatokat, ahol mindenki a szíve egy zárt zugát őrzi. Így nem fog túlságosan fájni, ha a másik elhagyja. De valójában csak a teljesen átadott szerelem képes arra, hogy elsántítson minket a vágytól, és reszkessünk, mert félünk, hogy elrontunk egy csókot.
A szerelem talán legerősebb jele nem a kinyilatkoztatás, hanem a változás. Ha egy talpcsók után félsz, hogy újra megteszed… akkor a szerelem megváltoztatta a világ járását.
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
