A döglött ló elmélete – miért ragaszkodunk ahhoz, ami már nem működik

ÉLET. „Ha rájössz, hogy egy döglött lovon lovagolsz, a legjobb stratégia, ha leszállsz. – Amerikai indián közmondás”

Amikor nem akarjuk beismerni, hogy tévedtünk, hogy valami nem működik, vagy hogy el kell engednünk egy ötletet, abszurd, de meglepően gyakori módszerekhez folyamodunk:

Veszünk egy nagyobb ostort – nagyobb nyomást gyakorolunk, keményebben dolgozunk, remélve, hogy „újraélesztjük” azt, ami már nem menthető.

Kicseréljük a lovast – mást hibáztatunk, vagy új embert hozunk, anélkül, hogy elfogadnánk, hogy a probléma… a lóval van.

Bizottságot hozunk létre a ló tanulmányozására – elbújunk a bürokráciába, elemzünk, megbeszéléseket tartunk… de elkerüljük a nehéz döntést.

Meglátogatunk más helyeket, hogy megnézzük, hogyan lovagolnak döglött lovakon – utánozzuk a sikertelen modelleket, csak hogy meggyőzzük magunkat, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek.

Növeljük a lófenntartási költségvetést – többet fektetünk be, remélve, hogy „most legalább működni fog”.

Átértelmezzük a „döglött” fogalmát – azt hazudjuk magunknak, hogy „nem is olyan rossz a helyzet”, hogy még van esély.

Előléptetjük a lovat vezető pozícióba – ironikus módon néha a problémát tekintéllyé tesszük.

Ezek a példák szatirikusnak tűnnek, de pontosan azokat a viselkedésformákat tükrözik, amelyeket akkor alkalmazunk, amikor nincs bátorságunk szembenézni a valósággal.

Miért nem szállunk le?
Mert bekövetkezik egy pszichológiai jelenség, az úgynevezett elsüllyedt költségek csapdája. Ez azt jelenti, hogy nehezen engedünk el valamit, amibe már sokat fektettünk, még akkor is, ha az már nyilvánvalóan nem éri meg. Azt gondoljuk: „Túl keményen dolgoztam, hogy most feladjam”. Vagy: „Ha még egy kicsit erősebben nyomom, akkor talán kijön belőle valami”.

Ez a mentalitás ördögi körökben tart bennünket. Akkor is folytatjuk, ha egyre többet veszítünk. És ahogy egyre többet fektetünk be, még jobban ellenállunk a feladás gondolatának.

Tanulság:
Néha az igazi bölcsesség nem abban rejlik, hogy a végsőkig küzdünk, hanem abban, hogy tudjuk, mikor kell abbahagyni. Időben feladni nem gyengeség – ez tisztánlátás, bátorság és érettség.

Nem minden harcért érdemes a végsőkig küzdeni. Néhány csatát eleve elveszítünk, és az ottmaradás csak az önszabotázs egy finom formája.

Tehát legközelebb, amikor úgy érzed, hogy erőltetsz magadra valamit, aminek már nincs lelke, kérdezd meg magadtól őszintén: „Él-e a ló, vagy csak nem vagyok hajlandó leszállni róla?”.

Szerző: Cătă Pop

Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.