A félelem utáni félelem..vagy annak hiánya…
ÉLET. A barátaim néha megkérdezik tőlem: „Tényleg nem félsz semmitől, csak Istentől?”. És én mosolygok. Nem arroganciából, hanem abból a furcsa békéből, amit csak azután érzel, hogy átmentél minden félelmen, és túlélted.
Az egyszerű igazság az: már nem félek. Mert minden, amitől féltem, hogy megtörténik velem… már megtörtént. És még ha nem is ölt meg, megváltoztatott. Megváltoztatta a világot, az embereket, önmagamat. Elvesztettem olyan embereket, akiket szerettem, elárultak azok, akikben hittem, megismertem a szegénységet, a magányt, a szégyent és a csalódást. És mégis itt vagyok. Talán keményebb, talán csendesebb, talán válogatósabb. De élek.
A félelem elmúlik, amikor rájössz, hogy túl sokszor estél már ahhoz, hogy félj a szakadéktól. Amikor már érezted a fájdalmat, és rájöttél, hogy bármennyire is fáj, elmúlik. Amikor láttál már embereket mosolyogva feküdni, és rájöttél, hogy nem mindenki olyan, mint te. És akkor megkérdezed magadtól, miért kellene félnem? Mi lehet még olyan félelmetes, ha már mindent elvesztettél, amitől féltél?
Mégis félek Istentől. De nem attól a vak, vallásos félelemtől, ami miatt elbújik az ember. Hanem az őszinte, tiszta, tiszteletteljes félelemtől. A félelem attól, hogy tudom, mi a jó és mi a rossz… és mégis a rosszat választom. Mert akkor már nem is rossz. Hanem választás. És ha egyszer tudatosan úgy döntesz, hogy átléped azt, amiről tudod, hogy helyes, nem hibáztathatsz senkit.
Ezért félek Istentől. Mert ő adott nekem lelkiismeretet. Ő mondta meg, hogy mit tegyek és mit ne.
Ez az egyetlen félelmem még mindig: hogy a saját árulómmá válok. Hogy a végén nem sértem meg az értékeimet, mert „így könnyebb” vagy „mindenki más ezt csinálja”. Mert a félelmek elmúlnak, de a szégyen megmarad.
Már nem félek az élettől. Már nem félek az emberektől. Nincs többé félelem a veszteségtől, a fájdalomtól vagy a kudarctól. Csak magamtól félek, amikor az ellen döntök, amit tudok, hogy helyes. Mert ott születik a bukás, láthatatlanul, de érezhetően. A csendben. A tükörbe nézésben. A hosszú csendben, amikor senki nem kérdez semmit, de te mindent tudsz.
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
