A gyerekeknek nincs szükségük tökéletes szülőkre. Olyan szülőkre van szükségük, akik tudnak nemet is mondani!

CSALÁD. Olyan világban élünk, amelyben a szülők szinte mindenre hajlandók gyermekeik boldogságáért. Kimerülésig dolgoznak, lemondanak saját vágyaikról, hatalmas áldozatokat hoznak, és igyekeznek mindent megadni a kicsiknek, ami nekik annak idején nem adatott meg. Csakhogy a szeretet és az áldozathozatal útján valahol elkezdtük összetéveszteni a gyermekek boldogságát minden kívánságuk teljesítésével. Ennek a tévedésnek pedig előbb-utóbb éppen ők fizetik meg az árát.

Amikor mi voltunk gyermekek, nem mindig kaptuk meg azt, amire vágytunk. Néha azért, mert a szüleinknek nem volt rá lehetőségük, máskor pedig azért, mert úgy gondolták, hogy nem érdemeljük meg, vagy egyszerűen nem jött el a megfelelő pillanat. Megsértődtünk, sírtunk, tiltakoztunk. Végül azonban megtanultuk, hogy nem minden kívánságunk válik valóra, és a világ nem körülöttünk forog.

Ma sok szülő igyekszik minden csalódástól megóvni gyermekét. Ha a gyermek szeretne valamit, mindent megteszünk azért, hogy megszerezzük neki. Ha hibázik, azonnal magyarázatot keresünk, amellyel felmenthetjük a felelősség alól. Ha megjegyzést kap az iskolában, első reakciónk néha az, hogy a tanárt kérjük számon, még mielőtt egyáltalán megtudnánk, mi történt.

És mindezt abban a meggyőződésben tesszük, hogy jó szülők vagyunk.

De vajon valóban azok vagyunk?

Az a gyermek, aki mindent megkap, amit kér, nem feltétlenül azt tanulja meg, hogy mennyire szeretik. Néha csupán azt sajátítja el, hogy minden kívánságát teljesíteni kell, minden akadályt másnak kell elhárítania az útjából, és minden elutasítás igazságtalanságot jelent.

Amikor azonban kilép a nagyvilágba, olyan igazsággal fog szembesülni, amelyet mi túl sokáig próbáltunk elrejteni előle: az élet nem az ő kívánságai szerint működik.

Az iskolában nem mindig azt a jegyet kapja majd, amelyre vágyik. A munkahelyén nem dicsérik meg minden egyes tettéért. Másokkal való kapcsolataiban nem mindig neki lesz igaza. Lesznek emberek, akik ellentmondanak neki, lesznek helyzetek, amelyekben veszít, és lesznek pillanatok, amikor el kell fogadnia, hogy nem kaphat meg mindent.

Mit fog tenni akkor?

Hogyan viseli majd az első igazi kudarcot, ha otthon soha nem engedtük meg neki, hogy hibázzon? Hogyan érti majd meg a tisztelet jelentőségét, ha azt tanítottuk neki, hogy a szabályok csak másokra vonatkoznak? Hogyan tanulja meg a felelősségvállalást, ha minden alkalommal, amikor helytelenül cselekedett, mi siettünk eltüntetni a következményeket?

A szülői szeretetnek nem olyan pajzsnak kellene lennie, amely megakadályozza a gyermeket abban, hogy megismerje a valóságot. Sokkal inkább olyan támasznak, amely segít felkészülni rá.

És van még valami, amiről túl keveset beszélünk.

Elkezdjük összetéveszteni a tekintélyt a kegyetlenséggel. Úgy érezzük, hogy ha szabályokat állítunk fel, túl szigorúak vagyunk. Ha elutasítunk egy kívánságot, igazságtalanok vagyunk. Ha tiszteletet követelünk, fennáll a veszélye, hogy régimódinak tűnünk.

Pedig egy szülőnek nem kell állandóan gyermeke legjobb barátjának lennie. Mindenekelőtt a szülőjének kell lennie.

A barátok életének különböző szakaszaiban kísérik majd. A szülőnek azonban olyan felelőssége van, amelyet senki más nem vállalhat át teljes egészében: megtanítani gyermekét különbséget tenni jó és rossz, szabadság és felelőtlenség, valamint önbizalom és arrogancia között.

Ez nem jelenti azt, hogy vissza kell térnünk azokhoz az időkhöz, amikor a gyermekeknek félelemből kellett hallgatniuk, vagy amikor a pofont nevelési módszernek tekintették. Nem! Az igazi tisztelet nem erőszakból, fenyegetésből vagy megalázásból születik.

A gyermeket meg kell hallgatni. Meg kell érteni. Joga van a saját érzelmeihez, véleményéhez, sőt ahhoz is, hogy hibázzon. Mindez azonban nem zárja ki az egyértelmű határok felállítását.

Meghallgathatod a gyermekedet anélkül, hogy mindig igazat adnál neki. Megértheted a csalódottságát anélkül, hogy minden szeszélyének engednél. Feltétel nélkül szeretheted anélkül, hogy feltétel nélkül helyeselnéd a viselkedését.

Valójában éppen ebben mutatkozik meg a szülői szeretet egyik legnehezebb formája.

Legyen erőd elmondani a gyermekednek, hogy hibázott, még akkor is, ha tudod, hogy emiatt haragudni fog rád.

Ne vásárolj meg neki valamit pusztán azért, mert minden osztálytársának van belőle.

Kérd meg, hogy kérjen bocsánatot, ha megbántott valakit.

Tanítsd meg neki, hogy a tanár, a nagyszülő, a szomszéd, az utcát takarító ember és az ételt felszolgáló személy egyaránt ugyanazt a tiszteletet és udvariasságot érdemli.

Mutasd meg neki, hogy a pénzt munkával lehet megkeresni, az ígéreteket be kell tartani, a szabadság pedig mindig felelősséggel jár.

És talán a legfontosabb: saját viselkedéseddel mutass példát arra, amit tőle is elvársz.

Hiszen nem várhatjuk el a gyermektől, hogy szépen beszéljen, ha mi minden lépésnél sértegetünk másokat. Nem taníthatjuk türelemre, ha minden apróság miatt elveszítjük a türelmünket. Nem követelhetünk tőle tiszteletet mások iránt, ha azt látja, hogy mi megvetéssel bánunk az emberekkel.

A gyermekek abból tanulnak, amit mondunk nekik, de abból is, amit látnak tőlünk.

És néha a legerősebb lecke nem egy egyórás prédikáció, hanem a szülő egyetlen egyszerű gesztusa.

Elismerni, ha hibáztunk. Bocsánatot kérni. Betartani a szavunkat. Segíteni valakinek anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe.

Ezek azok a dolgok, amelyek megmaradnak.

Évek múltán talán már nem fog emlékezni arra, milyen telefonmodellt vásároltál neki, vagy mennyit költöttél a legutóbbi születésnapjára. Arra viszont emlékezhet, hogy mellette voltál, amikor nehéz időszakon ment keresztül, hogy türelmesen elmagyaráztad neki, miben hibázott, és akkor sem fordítottál neki hátat, amikor csalódást okozott neked.

Emlékezhet arra, hogy az otthonotokban voltak szabályok, de szeretet és melegség is. Volt fegyelem, de megértés is. Elmondhatta neked az igazat anélkül, hogy attól kellett volna félnie, elveszíti a szeretetedet.

És akkor megérti majd, hogy azok az elutasítások, amelyek egykor annyira felbosszantották, nem a szeretet hiányát jelentették.

Néha éppen ellenkezőleg: a szeretet bizonyítékai voltak.

Kedves szülők! Nem kötelességünk olyan gyermekkor megteremtése, amelyben semmi sem fáj, semmiből sincs hiány, és soha senki nem mondja nekik, hogy „NEM”. Arra viszont felelősségünk van, hogy felkészítsük őket egy olyan életre, amelyben elutasításokkal, kudarcokkal és igazságtalanságokkal is találkoznak majd.

Nem az a feladatunk, hogy olyan gyermekeket neveljünk, akik minden nap hálálkodnak azért, amit megadunk nekik. Arra kell törekednünk, hogy olyan emberekké váljanak, akik egy napon nélkülünk is boldogulni tudnak.

Olyan emberekké, akik tudnak dolgozni, szeretni, tisztelni másokat, méltósággal veszíteni, és egy-egy kudarc után újra talpra állni.

Olyan emberekké, akik nem gondolják, hogy minden jár nekik, de van bátorságuk küzdeni azért, amire vágynak.

Jó emberekké, nem csupán elégedett emberekké.

Mert egy szülő igazi sikere nem abban rejlik, hogy ma mindent megad a gyermekének, amit az kér, hanem abban, hogy segít olyan emberré válni, aki holnap már akkor is tudni fogja, mit kell tennie, amikor nem lesz kitől segítséget kérnie.

És ne feledjük: lehet, hogy a gyermeked ma haragudni fog rád egy kimondott „NEM” miatt. De egy nap talán éppen azért mond majd köszönetet, mert volt bátorságod nemet mondani neki.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ultimele articole

Articole Similare