A jelenben élés művészetéről
ÉLET. „A holnap soha nem jön el. Ez az élet szépsége: meg kell tanulnod beérni a mával. Napról napra, pillanatról pillanatra.”
Egy olyan társadalomban, amelyet a sietség, a tervek, a határidők és a jövőre vonatkozó elvárások dominálnak, ez a kijelentés különös jelentőséget kap. Arra tanítanak minket, hogy mindig azzal a gondolattal éljünk, hogy „mi lesz holnap”, hogy halasszuk el az örömöt, a békét vagy a teljesülést egy jövőbeli pillanatra, amely többnyire csak ígéret marad.
Az igazság az, hogy az egyetlen idő, ami valóban a miénk, a jelen. A holnap egy fogalom, egy előrejelzés, egy remény, de nem bizonyosság. Az élet most zajlik: a beszélgetéseinkben, a kis döntéseinkben, abban, ahogyan viszonyulunk másokhoz és magunkhoz.
A „pillanatnyi” élet nem felelősségteljességet vagy a tervek feladását jelenti, hanem tudatosságot. Azt jelenti, hogy figyelünk arra, amit érzünk, arra, ami igazán fontos, a jelenre, amely építi a jövőnket, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem.
Sokan pazarolják az energiájukat azzal, hogy félnek a jövőtől vagy bánkódnak a múlton. E két szélsőség között a jelen gyakran elhanyagolva marad. Pedig éppen ebben rejlik az élet szépsége: a megismételhetetlen pillanatban, a látszólag apró részletekben, abban, hogy most másképp dönthetünk.
Lehet, hogy nem tudjuk irányítani a holnapot, de eldönthetjük, hogyan éljük a mának. Több figyelemmel, több empátiával, több bátorsággal, hogy önmagunk legyünk. Mert végül is az élet nem a terveink összessége, hanem azoknak a pillanatoknak az összessége, amelyeket bátran éltünk meg teljes mértékben.
