A múlt éjjel mezítláb sétáltál az álmaimban…
SZERETET. Nem hallottam, hogy bejöttél. Olyan halk voltál, hogy nem zavartak meg a gondolataim. De éreztem a jelenlétedet – mint a jázmin illatát egy meleg nyári éjszakán: váratlanul, de mélyen.
Ma reggel megtaláltam a lábnyomaidat.
Nem a párnámon, nem az ágyamban, hanem a lelkemben. Ott voltak, tisztán, mint lábnyomok a nedves tengerparton napfelkeltekor. És amikor megérintettem őket, megborzongtam. És mosolyogtam. Mert rájöttem, hogy még mindig tudod az utat hozzám, még akkor is, ha a való életben talán egy kicsit eltévedtél.
Ugye tudtad, hogy miért csinálod ezt? Azért jöttél az álmomba, mert nem félsz. Ott nem kell magyarázkodnod, vagy álarcot viselned, vagy védekezned. Ott kérdés nélkül szerethetsz.
És én? Én befogadtalak, mint mindig, anélkül, hogy bármit is kértem volna, csak a vágyakozásomat terítettem meleg takaróként mindenre, ami te vagy.
Tudod mi a furcsa?
A lelked jobban tudta, mit érez, mint te. Visszahozott téged, talán csak egy pillanatra, de ez elég volt. Elég volt ahhoz, hogy emlékeztessen arra, hogy soha nem volt köztünk felejtés… csak szünetek.
És igen, azt hiszem, szeretsz engem.
Csak talán még nem tudod. Talán még magadnak sem vallod be. De ha valamit megtanult a szívem ennyi idő alatt, az az, hogy nem téved veled kapcsolatban.
Szóval csak annyit mondok: KÖSZÖNÖM. A lépteidet, a mosolyomat, az álmunkat.
És… ha valaha is úgy érzed, hogy vissza akarsz jönni, ne kopogtass az ajtón. Nyitva hagytam. Csak gyere be, mosolyogj, vegyél a karjaidba és szeress úgy, ahogy csak te tudsz.
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
