A szerelem, ami sosem múlik el igazán
ÉLET. Azt mondják, hogy az igazi szerelemhez nem állandó jelenlétre van szükség, hanem mély kapcsolatra, amely akkor is megmarad, ha a lépések különböző irányba vezetnek. Egy olyan világban, ahol az emberek jönnek-mennek, ahol a távolságokat kilométerekben, de csendben és félreértésekben is mérik, vannak szerelmek, amelyek nem múlnak el. Szerelmek, amelyek túlmutatnak a mának és a holnapnak. Amikről sem te, sem én nem tehetek. Ezek egyszerűen az élet történései.
Néha az élet elvisz minket azoktól, akiket a legjobban szeretünk. És nem azért, mert már nem érdekel minket, hanem mert az út máshová visz, akaratunkkal vagy akaratunk nélkül. De ami minden elválás ellenére megmarad, az az érzelem. Az a dallam, ami emlékeztet minket valakire. Ez a zongora hangja, ami a szoba sarkában szól, és hirtelen megáll az idő. És eszedbe jut. Emlékszel azokra az órákra, amikor semmi más nem számított. Csak ti ketten és a világ, amit a tekintetekből és a zenéből teremtettetek.
És amikor fáj, amikor a világ túl nehéznek tűnik, amikor sötét az ég, tudd: valaki ott van. Valahol, talán láthatatlanul a szemed számára, de jelen van a lelkedben. Szívednek abban a szegletében, ahol a szeretetet őrzöd – az igazi szeretetet. Nem a múlót, hanem azt, ami az idővel növekszik. Az, amelyik ellenáll a hallgatásnak, a távolságnak, a megbánásnak és a lemondásnak.
És ha egy nap újra mosolyogni fogsz, ha a boldogság elborít, tudd, hogy ez a mosoly az égig ér. Onnan valaki veled együtt fog mosolyogni. Emlékezetből. A szeretetből. Az ígéretből, hogy az igaz szerelem sosem halványul el. Csak változnak. És maradnak. Ott, ahol a legerősebben érezted őket: benned.
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
