A szív, amely nem hajlandó gyűlölni
ÉLET. Nem érzed néha úgy, hogy pontosan úgy reagálnál az embereknek, ahogyan ők reagáltak neked? Légy kedves azokhoz, akik kedvesek voltak hozzád, talán még annál is jobban, mint amit megérdemelnek. De a többiekkel… ah, a többiekkel… azokkal, akik elárulták a bizalmadat, akik kihasználták a kedvességedet, akik az őszinte gesztusaidban gyengeséget láttak, amit kihasználhattak… velük szemben nem érzed úgy, hogy hideg, nemtörődöm, vágó vagy? Ugyanazzal az érmével ütni őket?
Lehetséges. Az elmédben forronganak a tervek, az egód igazságot követel, a bánatod üvölt, hogy minden jogod megvan hozzá a világon. És mégsem… nem tudod.
Mert a szív – á, az átkozott szív – megint útban van. Visszaránt, amikor már felkészítetted a lelked a bosszúra. Nem ismer egót, nem ismer „érdemeket”, nem ismer „fájdalmas igazságot”. Békét akar. Békét akar. Meg akarja védeni az emberségedet, még akkor is, amikor mindenki más már elfelejtette, hogy van.
És ezt te is tudod, még ha nem is mindig vallod be. Amikor megbocsátasz azoknak, akik nem érdemlik meg a hallgatásodat, az nem gyengeségből történik. Hanem azért, mert nem akarsz olyan lenni, mint ők. Mert nem akarod bemocskolni a kezed abba a sárba, amiben ők nőttek.
Igen, néha úgy tűnik, hogy veszítesz… de mit nyer az az ember, aki feladja önmagát, csak hogy bizonyítson? Mi marad belőle, miután ugyanazokkal a fegyverekkel fizet?
Az igazság az, hogy nem a szív az, ami gyenge. Ez az utolsó bástya, ami emberként tart meg egy olyan világban, amely megpróbál valami mássá változtatni.
És igen… talán néha ki akarod kapcsolni. Abbahagyni az érzéseket. Hogy képes legyél habozás nélkül lecsapni, megbánás nélkül felejteni.
De ha ezt tennéd… még mindig te lennél?
