A szobrász – 1.rész
SZERETET. Valahol messze, egy szigeten élt egy szobrász. Arról vált ismertté, hogy egyszerű kőkockákból rendkívüli módon alkotott műalkotásokat. Egyedül élt a szigetén, de néha meglátogatták a barátai vagy az emberek, akik meg akarták nézni, és néha meg akarták vásárolni a munkáit.
Az egyik, aki állandóan beugrott hozzá, George volt, egy barátja a városból, aki kőtömböket szállított különböző megrendelőknek. Ő volt az is, aki rendszeresen hozta a szobrásznak a szükséges anyagokat.
Egy hétköznapi hétvégi napon, valamikor húsvét után, George megérkezett a kővel teli hajójával.
– Jó napot, hogy van? Hoztam az anyagot – mondta George.
– Szia, á, jó! Tényleg szükségem volt rá. Most fejeztem be az utolsó munkát, és egy újba akartam kezdeni. Gyere, segítek kipakolni – mondta a szobrász.
Mindketten elkezdték kipakolni a tömböket, és beszélgettek, ahogy általában szoktak. De a végén a szobrász észrevett egy furcsa követ a csónak alján – ütött-kopott, repedt, hiányzott a sarka.
– Mi ez a kő, George?
– Ez az? Egy úr a városban megkért, hogy vigyem el neki. Fel akarja törni, hogy díszítő kavicsot csináljon belőle az udvarára. Azt mondta, szép színe van, és jól mutatna a felhajtón. Addig fogja őrölni, amíg finom nem lesz, hogy jó legyen rajta járni. Hoztam egy hasonló tömböt, tömör, ugyanolyan színű. Tudtam, hogy észre fogod venni.
A szobrász valami furcsát érzett a tökéletlen kő láttán. Talán éppen a tökéletlenségek miatt…
– Kérem… megkaphatom azt a követ? Elcserélem veled a púdert, amit hoztál nekem. Kérlek, barátom…
– De ez repedezett, tele van repedésekkel… nézd, hiányoznak a sarkai… Csak morzsolódásra jó! Van az a tömör tömb, azzal könnyebb dolgozni…
– Kérlek, George. Bármilyen tökéletlen is, úgy érzem, valami fenségeset tudok belőle alkotni.
George egy pillanatig habozott, aztán elmosolyodott, és így szólt:
– Rendben, barátom. Egyébként is, össze akarták zúzni. És őszintén szólva, ki tudná megkülönböztetni az egyik törött követ a másiktól?
Megcsinálták a cserét. Betették a „jó” tömböt a csónakba, a furcsa követ pedig a partra tették.
– Ideje indulni. Viszlát – mondta George.
A szobrász nem hallotta. Megbűvölten bámulta a követ. Tökéletes volt… tökéletlenségében is tökéletes. Úgy tűnt, csak egy kis segítségre van szüksége ahhoz, hogy valami nagyszerűvé váljon.
Bár már kezdett sötétedni, óvatosan kezdett dolgozni, mintha attól félne, hogy kárt tesz benne. Szürkület után, a lámpa halvány fényében folytatta. Amikor végül abbahagyta, kimerült volt, de elégedett. Felült az ágyban, de a gondolata ott maradt mellette. Az Ő szobra. Nem is tudta, miért nevezi így, de érezte. És ez számított.
Másnap kora reggel ismét elindult. Őrjöngve, de óvatosan faragott. Minden repedés, minden tökéletlenség kezdett értelmet, formát nyerni. Szinte folyamatosan dolgozott, minden másról megfeledkezve. Még beszélni is kezdett a kőhöz, amely életre kelt a keze alatt.
Néha nehéz volt – kemény darabok pattogtak és ütötték őt -, de ő folytatta. Összefoltozta magát, és rögtön visszatért a munkához. Volt egy célja: egy taposásra ítélt követ műalkotássá változtatni. olyanná, amilyet megérdemelt volna.
És egy nap be is fejezte.
Egy szobor volt – egy nő – tökéletes vonásokkal. Az orra, a szeme, a szája, a teste… minden összhangban volt. Fáradtan, de mosolyogva leült, és extázisban nézte a nőt. Sikerült neki. Az álma végre formát öltött. Sok szobrot faragott már életében, de ez… ez volt a tökéletesség. És az övé volt. Egyedül az övé.
Az összes többit habozás és megbánás nélkül adta el. Szépek voltak, értékesek, de egyik sem kötötte igazán össze. Művek voltak. Ez az egy… valami több volt.
Ez az ő része volt.
Enélkül nem tudott volna élni.
– Folytatjuk –
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
