A szobrász – 11. rész
SZERETET. A lány a partra ugrott, mielőtt a szobrász kinyújthatta volna a kezét. Léptei ígéretként érintik a földet, és mögötte jön a férfi, kezében a virágkosárral. Krisztina egy pillanatra megfordult, elragadta tőle a kosarat, és a ház felé rohant. Pillanatokon belül a virágok mindenütt ott voltak: a szobákban, a teraszon, az esti asztalukon. A szirmok között, amelyek már a teraszt is díszítették, most új fény derengett – a közös boldogság illata.
A szobrász felmászott a lépcsőn, és a karjába ölelte a lányt.
– Szeretlek, gyönyörűségem…
– Én is szeretlek, drágám. Gyere, táncoljunk!
Berohant a házba, és bekapcsolta a rádiót. A hangszóróból egy dallam terült szét az éjszaka csendjében, mint egy láthatatlan fonál, amely összekötötte őket.
– Táncoljunk! ismételte a lány, a szemei ragyogtak.
A férfi kézen fogta a lányt, és mindketten ugyanarra a ritmusra mozdultak. Aztán meleg, lágy blues szállt rájuk. A férfi a mellkasához szorította a lányt, és táncuk néma vallomássá vált. Amikor a dal véget ért, a férfi mély, szinte remegő csókot adott neki.
– Van egy meglepetésem számodra – mondta, és eltűnt a házban.
Egy nagy, szív alakú tortával tért vissza, és óvatosan az asztalra tette.
– Mikor csináltad ezt? kérdezte megdöbbenve.
– Ma reggel, amikor a műhelyben voltál. Imádkoztam, hogy ne láss meg. Azt akartam, hogy ez legyen az ajándékom ma estére… és talán… egy kis bátorság, hogy egyszer elmondd, hogy szeretsz. De te megelőztél.
Bejött, hozott egy üveg vörösbort, rubintos tükörképekkel.
– 20 éves koromban kaptam. Ritka bor, Portugáliából…
– Portói bor – szakítja félbe mosolyogva. Tudom, tudom, tudom. Ezt a bort apám szokta kinyitni a születésnapján. Anyámmal itta, és én néztem, ahogy szeretkeztek. Késő éjszakába nyúlóan ültek és beszélgettek, aztán anyám fogta apámat, és elmentek a szobájukba. Megengeded, hogy eloldozzam?
– Kérlek… de ne várd el, hogy felvágjam a tortát. Én csak követ vágok.
– Akkor majd én vágom, te buta…
A gyertyafény játszott az arcán. Úgy nézte a lányt, mint egy csodát. Abban a fényben pontosan úgy nézett ki, mint a szobor – csak lélegzett, mosolygott, szeretett. És a fejében a régi hang visszhangzott: „Nem tudlak úgy szeretni, ahogy te szeretnéd. Az azt jelentené, hogy emberré válnék… vagy te kővé.”
Vajon feladta? Feláldozta a halhatatlanságát a szerelemért?
Cristina lassan felállt, megfogta a kezét.
– Gyere…
A lépteik elvesztek a házban. Szenvedélyesen csókolóztak. Az éjszaka az övék volt. Még a hold is felhő mögé rejtőzött, hogy ne zavarja meg a titokzatosságukat.
Reggel felébredt és ránézett a lányra. Meztelenül, a lágy fényben fekve úgy nézett ki, mint egy tökéletes szobor – egy isten alkotása.
– Ő az… – suttogta. Ő AZ.
Tekintete az udvaron álló szobrokra esett.
– Hogyan köszönhetném meg? Nem voltam túl önző? Vagy ez a te ajándékod nekem?
Villámként csapott belé egy gondolat.
– Megteszem… akármilyen nagy erőfeszítéssel is jár, megteszem!
Berohant a műterembe, felkapott egy papírlapot, és elkezdett felvázolni egy modellt.
– Szobrász, itt vagyok! jött George hangja. Viktorral vagyok, ő hozta a hajódat.
– Várj meg, jövök, segítek neked, és kávézunk, mint mindig.
– Biztos, hogy nem zavarunk? kérdezte Victor.
– Nem, nem. Amúgy is, Cristina biztos felkelt, és reggelit készít.
Leültek az asztalhoz. A szobrász belépett a házba. Feltette a kávét. Cristina selyemfőkötőben, mosolyogva köszönti.
– Jó reggelt, szerelmem.
– Jó reggelt, szerelmem.
– Hívtam a fiúkat egy kávéra, remélem, nem bánod.
– Hogy bánhatnám? Ismerem a szokásaidat. Amúgy is sok dolgom van a ház körül.
A szobrász kiment a kávékkal és a vízzel.
– Van egy kis konyakod? Fizetségképpen ma nem kellett kipakolnod, viccelődik George.
– Ha már a fizetségnél tartunk, Victor, a szobor elkészült. Ha akarod, megkaphatod.
– Tökéletes! Holnap lesz a 10. házassági évfordulóm. A feleségem el lesz ragadtatva.
A szobrász Györgyhöz fordult:
– lenne egy nagy kérésem… hoznál nekem egy darab követ ugyanarról a helyről, ahonnan a szobrot hoztad? Pontosan onnan.
– Nem lehetetlen, de az onnan származó köveket nehéz hasítani, és tele vannak tökéletlenségekkel. Ezért használják őket leginkább burkolásra. De van bennük valami… Majd én elintézem.
– Hallottam – mondta Cristina, és kijött egy tálcával, amelyen egy üveg pálinka és három pohár volt.
– Látod, Victor? Milyen szerencsések egyesek, és szépek, és hallják a megfelelő dolgokat, mondta George. Mindannyian nevetésben törtek ki.
Koccintottak egy pohárral, és George és Victor elindultak a hajó felé.
– Három nap múlva találkozunk, kiáltotta George. Majd én elhozom a követ, keresem az igazit.
A szobrász belépett a házba, a karjába vette Krisztinát, és gyengéden megcsókolta.
– Köszönöm – suttogta. Köszönöm…
-Folytatjuk-
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
