A szobrász – 12. rész
SZERETET. Másnap reggel felébredtek, és a szokásos módon kezdték a napot. Kávét iszogatva, szeretettel néztek egymásra.
– Mennyire tudlak szeretni – mondta a férfi. Te vagy minden, amire valaha is vágytam ebben az életben.
Krisztina elmosolyodott. Felállt, és a férfi karjaiba ült.
– Látod, milyen adakozó a tenger? Mindig a legjobbat adja neked.
A férfi hirtelen felállt, és a tenger felé vezette a lányt. A lány ledobta magáról a ruháját, és beugrott a tengerbe. Olyan elragadtatással úszott, amilyet csak a tengerbe szerelmeseknél lehet látni.
– Sculptore! – szólalt meg George hangja. Jöjjön le a mólóra egy pillanatra.
– Most megyek le – mondta. Miért jöttél ma? Úgy volt, hogy holnap találkozunk.
– David úr küldött egy sürgős levéllel. Madame tegnap este meghalt. Azt mondta, feltétlenül el kell olvasnod.
– Egy levelet? – mondta a szobrász csodálkozva. – Nekem? Érdekes…
Elvette, és a zsebébe tette.
– Nem jössz el kávézni, mint mindig? Vagy talán inkább konyakot – mondta nevetve a szobrász.
– Nem tudok, nagyon elfoglalt vagyok. Nem jöttem volna, ha Dávid úr nem hív meg.
– Két nap múlva találkozunk, ahogy megbeszéltük.
George visszaszállt a csónakba és elment. A szobrász lassan felsétált a házhoz.
A teraszon Cristina várta őt selyemköntösében.
– Mit akart George? – kérdezte. Nem csak két napot kellett volna várnia?
– De igen – felelte -, de hozott egy levelet. Azt mondja, Dávidtól jött. A grófnő meghalt.
– Lássuk, mi áll benne – mondta Cristina türelmetlenül.
A szobrász leült, és Cristina úgy ült az ölében, mint egy gyerek. Kinyitotta a borítékot, és egy nagyon finom papíron, kalligrafikus kézírással a következő szöveg állt:
„Kedvesem,
„Ha ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok többé. Aznap írtam, amikor hozzánk jöttél, és megláttalak a szobornál. Azzal a szándékkal hívtalak be a házba, hogy személyesen mondjam el neked mindazt, amit itt olvasol. De a szobor történetét, Dávid közbelépését nem találtam erőt, hogy elmondjam neked. Annyira boldog voltam, hogy visszakaptad a szobrodat, nem akartam beárnyékolni az örömödet.
De mindenek előtt.
Mint tudod, nagyon gazdag családból származom, akiknek sok földjük van a környéken. Bár nem mondhatom, hogy csúnya voltam, mégis csak 32 éves koromban mentem férjhez. Nem azért, mert nem voltak lehetőségeim, csak soha nem éreztem, hogy annyira vonzódom valakihez, hogy akartam volna.
Egészen addig, amíg egy nap… meg nem láttam őt: Anatoli. Egy jóképű, 23 éves, sportos, hátrafésült hajú, mindig ápolt. Tisztelettudóan beszélt, és bár szerény családból származott, jól képzett volt. Az első pillanattól kezdve megkedveltem.
Hamarosan barátok, majd szeretők lettünk. Még egy éves sem voltam, amikor megkérte a kezem. Én elfogadtam, ő pedig eljött, hogy megkérje a szüleim kezét. Bár a szüleim nem voltak túl lelkesek, a bizonytalan anyagi helyzete miatt végül elfogadták. Elvégre már abban a korban voltam, amikor saját családot kellett volna alapítanom.
Nagy esküvőt tartottunk. Minden olyan volt, mintha a tündérmesékből származna. Anatolij kedves volt, szeretetteljes. Másfél év múlva megjelent Dávid. Anatoli egész nap vele volt – sétáltatta, ringatta. Ő volt a fény a szemében.
Egy idő után apám meghalt. Néhány hónappal később anyám is meghalt. Mindenünk megmaradt. Férfiként felhatalmazást adtam Anatolinak, hogy gondoskodjon az ügyeinkről. Én a barátnőkkel és utazással töltöttem az időmet. Még arra is bátorított, hogy menjek el és nézzem meg a világot.
Amikor ő megöregedett, én vittem magammal Dávidot. Anatoli mindig azt mondta, hogy az üzlet nem megy magától, és hogy egy nap biztosan velünk tart majd. De addig nem tud.
Talán csodálkozol, hogy mi köze van mindennek hozzád, de kérlek, légy még egy kicsit türelemmel – hamarosan megérted.
Az édesanyád már egy ideje nekünk dolgozik. Ritka szép volt és szokatlanul józan. Nagyon kedves volt nekem, és gyakran hívtam magamhoz, hogy beszélgessünk, mint két barát. Mindig azt mondta, hogy nem tekinthet engem barátjának, nem méltó rá. Bármit is tettem, ő nem akart több lenni, mint alkalmazott.
Még most is emlékszem… Párizsba mentem, hogy megnézzek egy ingatlant, amit nemrég vásároltam. Körülbelül másfél hónapig maradtunk. Dávid már nyolcéves volt, és imádta Párizst.
Amikor visszajöttem, megkerestem anyukádat. El akartam neki mondani, milyen szép volt. Többször is felhívtam, de kerülte. Amikor elmentem megkeresni, nem tehetett róla, és felém jött. A földet bámulta, anélkül, hogy rám nézett volna.
– Mi a baj? – Kérdeztem. – Miért állsz így? Miért kerülsz engem?
Nem válaszolt semmit… csak a földet nézte.
– Gyerünk, válaszolj, már így is idegesítesz! – Kiabáltam. – Ez már így is bunkóság. Én vagyok az, aki fizet neked! – Mondtam gondolkodás nélkül.
Erre ő könnyekben tört ki.
Rájöttem, hogy mit tettem, gyorsan odasétáltam hozzá, és a karjaimba vettem.
– Bocsáss meg nekem… én vagyok a bolond. Nem kellett volna elnyomnom téged. De nem értem… és amikor nem értem, az én vagyok, impulzív. Kérlek, mondd el, mi bajod van.
Rám emelte gyönyörű szemeit, és elkezdte mondani.
Három nappal azután, hogy elutaztam Párizsba, Anatoli részegen jött haza. Bejött a házba, és megparancsolta, hogy jöjjön hozzá, hogy majd ad neki valamit. Felment az emeletre. Néhány perccel később jött az anyukája. Felment, hogy megkérdezze, miért hívták. Anatoli a szobában volt. Amikor anyád bejött, szó nélkül bezárta az ajtót, és… nos, kihasználta őt.
Feketeséget láttam a szemem előtt! A férfi, akit úgy szerettem, mint a szemem a fejemben, képes volt ilyen mocsokra!
Nem tudtam, mit tegyek. Úgy döntöttem, hogy megnyugszom és tisztán gondolkodom. Anatoli három napig volt távol, így elég időm volt arra, hogy eldöntsem, mit akarok.
Mielőtt elment, anyád hozzám fordult, és azt mondta:
– Asszonyom, holnap elmegyek. Megtudtam, hogy én is terhes vagyok… még ha nem kívánt is, meg akarom tartani. Kiskorom óta árva vagyok, és nincs senkim. Ha Isten is úgy akarja, felnevelem. Amíg van két kezem és tudok dolgozni, addig boldogulok. És ne aggódj, senki sem fogja megtudni, amit mondtam neked. Csak mi és Isten tudjuk, mi történt. Soha nem fogom megjátszani magam. Reggel elmegyek.
– Nem mész sehova! – Mondtam. Bárki is tette ezt, meg kell fizetnie. Maradj itt velem, elszállásollak a vendégszobában. Velem fogsz enni az asztalnál, és együtt maradunk, amíg a gazember fel nem bukkan. Meg fog fizetni teljes egészében!
– De én nem akarok, asszonyom… én csak el akarok menni!
– Azt mondtam, maradj! Kérem, ne izgasson tovább. Már régen megmondtam, hogy barátomnak tekintem. Most bebizonyítom.
Az anyád végül beleegyezett a könyörgésembe. A három nap gyorsan eltelt. Közelebb kerültünk egymáshoz, és ő mesélt nekem a nehéz múltjáról.
Eljött a nap, amikor Anatolij hazatért. Mint mindig, most is mosolygós arccal jött be a nappaliba, megölelt, és azt mondta:
– Szia, drágám! Visszajöttél? Istenem, mennyire hiányoztál!
Megcsókolt, én pedig elhúzódtam tőle.
– Mi a baj? Mi van veled?
– Anatoli, beszélnünk kell.
– Aú – mondta még mindig mosolyogva -, de már nem tudtam, mit mondjak.
Abban a pillanatban észreveszi anyukádat a fotelben.
– Mit keres az itt? – kérdezte idegesen.
– Ő a gyermeked leendő anyja! – Kiabáltam a hangom erejéig. – Még mindig van képed így beszélni? Azt hitted, nem tudom?
Anatoli úgy zuhant a fotelba, mintha elkaszálták volna.
– Tévedés volt, tévedés, érted? Soha nem tettem ilyet… Részeg voltam, te még mindig nem voltál ott, ez a gyönyörű lány… Másnap már mérhetetlenül megbántam. De a kár már megtörtént… el fogsz hagyni, ugye?
– Csak szeretnéd, mondtam. Nem úszod meg ilyen könnyen! Holnap elmész a közjegyzőhöz, és elajándékozod a szigetet mindennel együtt. Felújítod a házat, fényűzővé teszed, és gondoskodsz róla, hogy a lány beköltözzön. Te személyesen gondoskodsz róla, hogy egy életre biztosítva legyen. Az üzletet átadod nekem, és te leszel a fizetett alkalmazott. Ha még mindig velem akarsz maradni ebben a házban. Ha nem, akkor elmehetsz, és mindent elveszek! Válassz!
Anatoli nehezen áll fel.
– Megértem, amit mondtál. Megnézem, hogy minden rendben legyen – mondta és kisétált.
Nagy fájdalmaim voltak. Még ha azt az idiótaságot tette is, én szerettem őt. Ő az enyém volt. Az egyetlen szerelem az életemben. És tényleg nem akartam elveszíteni. De meg kellett fizetnie azért, amit tett.
Így jöttél te is. Az anyukáddal nőttél fel a szigeten.
Amikor felnőttél és elkezdtél saját pénzt keresni, anyukád eljött és megköszönte nekünk. Azt mondta nekünk, hogy nincs szüksége több segítségre, hogy te nagyon jól csinálod, és a megtakarításaiddal tisztességes életet tud élni.
Anatoli odajött, és a szemébe nézve azt mondta:
– Remélem, megbocsátottál nekem… Még most is bánom.
Anyád elmosolyodott:
– Már régen megbocsátottam neked. A gonosz jóra fordult. Van egy nagyszerű gyermekem, támaszom és boldogságom. Élj békében. Megbocsátok neked.
Megfordult, és mielőtt kilépett volna az ajtón, azt mondta:
– „Többé nem jövök ide. Amíg élek, kérem, ne beszéljenek arról, ami a gyermekemmel történt. Utána… tedd, amit jónak látsz.”
A szobrász abbahagyta az olvasást. A szeme megtelt könnyel.
Az anyám… hogy szenvedett csendben érte… ANYÁM…
-Folytatjuk-
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
