A szobrász – 13.rész
LOVE. A szobrász felállt az asztaltól. Öntött magának egy pohár bort, és visszaült a helyére. Cristina csendben leült mellé. Felvette a levelet, és folytatta az olvasást:
„Egy ideig nem hallottam felőle. Egyáltalán nem kerestük egymást. Az évek teltek, és szégyenkezve mondhatom, hogy már nem is gondoltunk rátok.
Anatoli engedelmes volt, mindent megtett, amit kértem tőle. Egy idő után, mivel az üzlet már fárasztóvá vált számomra, úgy döntöttem, hogy ideje visszaadni neki a hatalmat. Végül is anyád megbocsátott neki, és úgy gondoltam, hogy ő is megfizette, amit tett. Minden visszatért a normális kerékvágásba.
Aztán egy nap megtudtam, hogy anyád meghalt. Egy szót sem szólt, nem kért segítséget. Te már nagy voltál, tudtam, hogy boldogulsz. Anatoli aznap rettenetesen berúgott. Soha nem láttam még ilyennek. Hazajött, és folyton azt ismételgette: „Az a démon ölte meg. Ahogy az én életemet is tönkretette! Csak ő a hibás.”
Bement a szobájába és felöltözve lefeküdt. Akkor rájöttem valamire, ami nagyon fájt: ő valójában szerette az anyádat. És szenvedett. Szörnyen… Nem mondtam semmit. Azóta nem ismételte meg és nem is említette többé. Azt hittem, csak egy pillanatnyi megbánás volt, hogy túlreagáltam. És nem gondoltam többet rá.
Egészen addig a napig, amikor történt az a dolog a szoborral. Amikor láttam, hogy hazahozza, fájdalmat éreztem a lelkemben. Bosszút állt rajtad. Láttam az elégedettséget a szemében. Ezért is örültem, amikor David megkért, hogy tartsuk meg a szobrot. „Minden nap látni fogod! Fájjon neked is, ahogy nekem fáj, hogy nem én voltam az életed szerelme” – kiáltotta a lelkem. Tudtam, hogy nem fog visszautasítani. Nem merte. De nem tudtam, milyen kárt fogok okozni.
Elkezdett minden nap hatalmas mennyiséget inni. Már nem érdekelte, hogy azzal fenyegettem, hogy elhagyom, hogy újra elviszem az üzleteit. Éjszaka jött, elhaladt a szobor mellett. Megállt egy percre, egy percre, amikor a világ legéberebbnek tűnt. Aztán továbbment. Bement a szobájába és lefeküdt. Mintha egy láthatatlan átok pusztította volna nap mint nap.
Már nem mosolygott, csak formálisan válaszolt nekem. Meg akartam találni a módját, hogy megszabaduljak a szobortól. De David kedvéért nem tehettem meg. David szerette.
Egy reggel Anatoli nem jött le reggelizni, mint szokott. Felmentem a szobájába. Nagyon ideges voltam. Amikor beléptem, láttam, hogy fekszik az ágyon. A legszebb ruháit viselte, mintha valami fontos helyre ment volna. Mosoly volt az arcán, mintha valami újra boldoggá tette volna. Azonnal megértettem, hogy elment közülünk. De mosolyogva tette, mintha azok az utolsó pillanatok valóban boldoggá tették volna.
Gyűlöltem a szobrot. Azt akartam, hogy eltűnjön. Kerestem egy megoldást, hogy ne bántsam meg Davidet. És akkor megjelentél te. Behívtalak a házba azzal a szándékkal, hogy mindent elmondjak neked, és aztán megnézzük, mihez kezdünk. De ismét, mintha valami mágikus erő hatására, a szobor megváltoztatta az események menetét.
David azt akarta, hogy a tiéd legyen, és hirtelen rájöttem, hogy megszabadultam egy gondtól anélkül, hogy őt érintettem volna. Boldogan távoztál, ő pedig mintha kiszabadult volna a szobor varázsából. Minden úgy tűnt, hogy magától rendeződik.
És így is lett. Akkor kezdtem el írni neked a levelet. Minden nap leírtam benne, amit éreztem. Most, hogy a végére értem, és beszéltem Daviddel is, úgy döntöttem, hogy rád hagyom a kastélyt, a birtokokat és a városi üzleteket. Ő már régóta Párizsba akart költözni, és tudom, hogy csak a betegségem tartotta itt.
De nem akartam, hogy eladja, és minden idegenek kezébe kerüljön. Ő teljesen egyetértett velem. Úgy gondolom, hogy te a családunk tagja vagy, és jogod van részesülni a vagyonból. Davidnek több van, mint amennyire Párizsban szüksége lenne, és ő sem akar itt maradni.
A kastélyt gondozó alkalmazottak fizetéseit egy számlára tettem a következő 20 évre. A pénz havonta kerül a számlájukra. Ezért kérlek, tartsd meg őket. A többi részletet David fogja elmondani, amikor a közjegyzőhöz mentek. Kérlek, vigyázz mindenre, és főleg magadra.
A grófnő”
A szobrász letette a levelet. Szüksége volt egy pillanatra, hogy átgondolja a dolgot… A terasz lépcsőjére nézve meglepetten látta, hogy David áll a bejáratnál.
„Vártam, hogy befejezd” – mondta. „Azt hiszem, beszélnünk kell. Tiszteletben akarom tartani anyám kívánságát, hogy nyugodtan távozhassak.
– Gyere, gyere – mondta a szobrász.
– Hozzak valamit? – kérdezte Cristina.
– Hozz egy poharat – mondta a szobrász. Azt hiszem, szükségünk lesz egy pohár borra a következő beszélgetéshez.
David leült a székre.
-Folytatjuk-
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
