A szobrász – 14. rész
LOVE. Cristina visszavonult a házba, hagyva a kettőjüket nyugodtan beszélgetni.
– Ugyanolyan meglepett voltam, mint te most – mondta David. Meg voltam győződve arról, hogy anyám és apám szép, szeretettel teli életet élnek. Anyám azt mondta, hogy azért vette át apám üzleti ügyeit, mert ő nem tudott bánni a pénzzel… és én hittem neki. Őszintén szólva, nem is érdekelt túlságosan. Ami azt illeti, hogy neked hagyta a kastélyt és az üzletet, örülök neki. Én tényleg nem tudtam volna mindent elintézni, főleg, hogy egy hónap múlva Párizsba akarok menni. Ez volt mindig is az álmom. Arra kérlek, hogy gyere el a következő napokban, hogy véglegesítsük a papírokat.
– Természetesen eljövök – mondta a Szobrász.
– Kérdezhetek valamit? – kérdezte David különös kíváncsisággal. Mindenki „Szobrásznak” hív. Mintha nem is lenne neved. Honnan származik ez?
– Ó… ez egy hosszú, de szép történet – válaszolta nosztalgikus mosollyal.
– Körülbelül tizenkét éves lehettem. A városba jártam iskolába, és amikor a kikötőbe mentem, mindig elhaladtam John úr műhelye mellett, aki egy híres szobrász volt a környéken. Több tíz kilométerről jöttek az emberek, hogy megrendeljék tőle a műveit. Az embernek azonban volt egy furcsa szokása: senkivel sem beszélt. A műhely ajtaján egy jól látható felirat volt:
„Kérem, hagyja megrendelését a mellette lévő dobozban, megjelölve a modellt, amit a szobor ábrázoljon, és egy elérhetőséget. Elküldöm az árat és a kivitelezés időtartamát. Köszönöm.”
A városban az a történet keringett, hogy több mint tíz évvel ezelőtt a nő, akit szeretett, egy este minden magyarázat nélkül eltűnt, anélkül, hogy elbúcsúzott volna. Azóta John úr senkivel sem beszélt. Egyesek azt mondták, hogy a bánat miatt elvesztette a hangját, mások szerint szerzetesekhez hasonlóan csendfogadalmat tett. Senki sem tudta az igazságot. Az volt biztos, hogy senki sem hallotta többé egy szót sem mondani.
Amikor kijöttem az iskolából, és vártam George apjának a hajóját, amely engem és a környező szigetekről érkező többi gyereket vitt haza, megálltam, hogy belenézzek a műhely ablakán. Lenyűgözött, milyen könnyedén dolgozott, és milyen fantasztikus szobrok keltek életre a kezei alatt. Soha nem űzött el, sőt, egy idő után úgy tűnt, hogy mosolyog, amikor meglátta, hogy figyelem.
Egy forró nyári napon láttam, hogy a műhely ajtaja nyitva van. Összeszedtem a bátorságomat, és leültem a küszöbre. Ő tökéletes finomsággal dolgozott. Egy pillanatban felém fordult, és erős, de meleg hangon azt mondta:
– Gyere be, ne állj az ajtóban!
Megdermedtem.
– Beszél?! – kérdeztem, azonnal rájönve a kérdés kínos voltára.
– Igen – válaszolta mosolyogva. Jöjjön be.
Félénken léptem be.
– Sokszor láttam, hogy nézel. Érdekli a szobrászat?
– Azt hiszem, igen, uram – válaszoltam. Még nem próbáltam, de szeretném…
– Akkor lássuk – mondta.
Kiválasztott egy darab követ, és adott nekem egy vésőt. Én, tudatlanul, a legnagyobbat választottam. Erősen lecsaptam, és a kő kettéhasadt. Megdermedtem.
– Miért történt ez? – kérdeztem szégyenkezve.
– Milyen mintára gondoltál, amikor először lecsaptál?
– Nem gondoltam… azt mondtam, hogy miután formát ölt, majd rájövök.
– Rosszul tetted – mondta szelíden, de határozottan. A mű már létezik a kőben. Te csak eltávolítod a felesleges részeket, hogy a mű napvilágra kerüljön. Ezért kell az elejétől tudnod, mit akarsz létrehozni. És még valami: az a nagy véső a kő megmunkálásához való, nem a faragáshoz. Itt vannak az igazi vésők.
Az asztalon egy sor finom, éles, gyönyörű szerszám feküdt.
– Ma ennyi volt. Menj, ne késd le a hajót. Ha tetszett, gyere el holnap is.
Elrohantam, és otthon izgatottan elmeséltem anyámnak. Ő meglepődve megkérdezte:
– Azt mondod, hogy beszélt veled? Érdekes…
Aztán nem mondott többet. Én azonban túl boldog voltam ahhoz, hogy törjem a fejem. Elaludtam, és azt álmodtam, hogy egy nagy, gyönyörű szobrot készítettem, amelyet mindenki csodált.
Másnap, rögtön iskola után, újra elrohantam a műhelybe. Ezúttal Mr. John adott nekem egy kicsi, jól kihegyezett vésőt.
– Mit látsz ebben a kőben? – kérdezte.
– Egy nyuszit – válaszoltam azonnal. A fülei itt vannak, az orra itt, a lábai pedig…
Miközben beszéltem, óvatosan, finoman ütöttem a követ. Egy óra múlva a kezemben egy kis nyuszi kezdett formálódni, egy rövidebb füllel és egy ügyetlen lábbal. De ez volt az első nyuszim. Az első szobrom. Az első örömöm.
A szobrász felállt, bement a házba, és egy kis szobrocskával a kezében tért vissza. Pontosan az a nyuszi volt, rövidebb füllel és egy látszólag sánta lábbal. Nyilvánvaló volt, hogy egy gyermek műve, de potenciált sugárzott.
– Bemutatom önnek Nyuszi urat – mondta nevetve.
-Folytatjuk-
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
