A szobrász – 15. rész
LOVE. A szobrász letette a nyulat az asztalra, és folytatta a történetet:
„A következő napokban az iskola után azonnal a műhelybe mentem. Napról napra egyre ügyesebb lettem. Egy hét múlva már magabiztos voltam. Egyik nap fogtam egy szép követ, és úgy döntöttem, meglepetést készítek anyámnak. Közeledett a születésnapja, és szerettem volna, ha látja, mennyit fejlődtem. Elkezdtem dolgozni egy kis szobrocskán, amely őt ábrázolta. Befejeztem a kontúrokat, és elkezdtem formálni az arcot. Igyekeztem a lehető legjobban visszaadni anyám arcának szépségét, és elmondhatom, hogy sikerült. Bárki, aki megnézte a szobrot, felismerte őt. Alig kezdtem el a középről lefelé haladni, amikor meghallottam a műhely ajtaját.
A mester elment a városba, hogy hozza a műhelybe néhány dolgot. Odajött hozzám, és megnézte a szobrot.
„Mit csinálsz itt?” – kérdezte idegesen. „Ki engedte meg, hogy pazarold az anyagot, és azt csinálj, amit akarsz?”
Felvette a szobrot, és egy sarokba dobta.
„Azt hiszem, más feladatot adtam neked!”
Ledobtam a kötényt, és elrohantam. Ez volt az ajándék anyámnak, és ő kidobta, mint a szemetet! Elrohantam a kikötőbe, és felszálltam George apjának a hajójára.
— Hé, eljöttél — mondta George apja. De csak másfél óra múlva indulunk. Nem volt más dolgod?
Látta a könnyes szememet, és nem mondott semmit. Pár perc múlva odajött. Én csendben ültem a csónak hátsó részében.
— Elmegyek még valamiért, te maradhatok, ha akarsz. Később találkozunk.
Az idő lassan telt. A megbeszélt időben elindultunk a csónakkal. Amikor megérkeztünk a szigetre, kiugrottam és hazarohantam. Ruhában feküdtem le az ágyra.
„Miért? Miért ő is? Miért gonoszak az összes felnőtt? Különösen a férfiak…”
Apámat soha nem láttam. Amikor kérdeztem, anyám azt mondta, hogy hosszú útra ment, és nem tudja, mikor jön vissza. És most az az ember, akiben hittem, rosszul bánt velem… Megfogadtam, hogy ezentúl csak anyámat fogom szeretni és hallgatni. Sírós szemmel aludtam el.
Éjszaka éreztem, ahogy odajött, betakart és megcsókolt a homlokomon.
Másnap egy mellékúton mentem az iskolába, hogy ne kelljen elmennem a műhely mellett. Napokig ezt csináltam, hogy elkerüljem őt. Még egy nap volt hátra anyám születésnapjáig, és még mindig nem tudtam, mit vegyek neki ajándékba. „Adok neki egy nagy csokor virágot… és talán veszek egy új vázát a piacon.”
Három órakor kimentem az udvarra. Ott láttam őt. A mestert.
„Gyere ide egy pillanatra, kérlek” – mondta nyugodt, de határozott hangon.
Mindenki körülöttem megdöbbent: a mester beszélt. Miután évekig mindenki azt hitte, hogy soha többé nem fog megszólalni, most hallották a hangját.
„Kérlek” – ismételte. „Beszélni akarok veled.”
Izgalommal mentem felé.
„Bocsáss meg” – mondta. „Hibáztam… de fájt valami, amit most nem tudok megmagyarázni. Csak azt akarom, hogy bízz bennem, és gyere velem, ha még mindig folytatni akarod.”
Az az ember, aki több mint 10 éve nem beszélt senkivel, úgy döntött, hogy megszegi az ígéretét, és beszél az összes jelen lévő emberrel…
Meg akartam ölelni, de nem mertem. Annyira szerettem volna, ha visszahív…
– Most megyek – mondtam neki –, csak a holmimat kell elhoznom.
A tanterem felé rohantam.
— Uram, nekem…
— Tudom, válaszolta mosolyogva a tanár. Láttam az ablakon keresztül. Menj, fiam, és kövesd az álmodat.
Kirohantam. John úr barátságosan megfogta a vállamat, és együtt indultunk a műhely felé.
Odaérve gyorsan felvettem a kötényt.
– Lassan, lassan, fiam – nevetett a mester. Ma nem dolgozunk. Azért hívtalak, hogy adjak neked valamit.
A nagy táskájából elővette a szobrot, amin dolgoztam. Kész, tökéletes. Pontosan ő volt, az anyám. A mosolya, a gyönyörű szemei, a selymes haja. És kiegészítésként a szobor alján, amelyet még nem sikerült befejeznem, ott voltam én, anyám karjaiban. Ez a mester által hozzáadott apró részlet különleges szépséget kölcsönzött neki.
– Ismeri anyámat? kérdeztem meglepetten. Mintha ő lett volna a modellje…
A mester nem válaszolt. Néhány másodperc múlva hozott egy faragott fadobozt, amelynek belseje vörös selyem, külseje pedig ébenfa volt, arany díszítéssel. Beletette a szobrot. Tökéletesen illett bele.
— Vigyél el ezt az ajándékot anyádnak. Te vagy az igazi alkotó. Én csak néhány apróbb javítást végeztem.
Elrejtettem a dobozt a hátizsákomba, és hazamentem.
Másnap reggel korán keltem, és elkészítettem a reggelit: két tükörtojás, sajt, szalámi, kolbász és pirítós. Felforraltam a kávét, és néhány vörös rózsát a kertből a vázába tettem. Minden készen volt hét órakor, amikor anyám felébredt.
— Kérem, jöjjön a nappaliba, az asztal meg van terítve — mondtam komolyan.
Húztam neki széket.
— Teát, kávét, tejet?
„Egy sima kávét” – mosolygott anyám, belemegyve a játékba. „De reggelire… inkább narancslevet kérnék.”
Megdermedtem. Erre nem gondoltam.
„Van a hűtőben” – suttogta nevetve.
Hoztam neki a levét. Anyám evett, és láttam az örömöt az arcán. Akkor hoztam a dobozt.
— Boldog születésnapot, anya!
A dobozt ismerős tárgyként nézte. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Amikor kinyitotta és kivette a szobrocskát, sírva fakadt.
— Én csináltam, anyu! Neked. A mester befejezte, de ő maga mondta, hogy én vagyok a szerző.
Anyu szorosan magához ölelt.
— Köszönöm, anyuci kicsikéje… köszönöm.
-Folytatjuk-
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
