A szobrász – 17. rész
SZERETET. Nagyon csalódott voltam… Elhagyatottnak, magára hagyottnak éreztem magam. Anyámmal beszéltem az apámról, de soha nem konkrétumokról. Minden alkalommal megkérdezte: „Hogyan látod az apádat? Mit gondolsz, milyen ember?”
Kisebb koromban szinte mindig azt válaszoltam, hogy az apám egy kalóz, aki a tengereken hajózik. „Nem jöhet haza, mert minél több hajót kell kirabolnia, kincseket kell gyűjtenie, és gazdagon kell visszatérnie hozzánk.”
Anyám minden alkalommal nevetett, és megkérdezte:
„És hogyan képzeled, hogy visszatér?”
„Hát, egy nagy hajón fog érkezni, sok vitorlával és kalóz zászlóval a árbocon. A fedélzeten fog megjelenni, aranyfonállal varrott ruhában, aranyból készült kalózsapkával, amelyen koponya és kereszttel, és gyémántokkal kirakott szemkötővel.
„Mi, nincs szeme?” – kérdezte anyám, szívből nevetve. „Ne mondd, hogy fa lába és kampója van a keze helyett!”
„Nem!” – válaszoltam minden alkalommal. Apa jóképű, elegáns, de viselnie kell azt a kendőt. Ez része a kalózjelmeznek.
Így minden alkalommal megnyugtatott. Elfelejtettem.
De ezúttal már felnőtt voltam. Egy másik férfi, aki sokat jelentett nekem, eltűnt az életemből, anélkül, hogy megértettem volna, miért. Levetkőztem és lefeküdtem. Hallottam, ahogy anyám halkan kopogtat az ajtón. Nem válaszoltam.
Anyám ragaszkodott hozzá.
„Gyere be” – mondtam.
Anyám bejött és leült mellém az ágyra.
„Drágám, tudom, hogy szomorú vagy, mert Mr. John elment. De szerintem nem kell, és megmondom, miért. Mielőtt megszülettél, John volt az a férfi, akit szerettem, és aki szeretett engem. Én voltam neki minden, de ő is minden volt nekem. Esténként sétáltunk a tengerparton, nevettünk, beszélgettünk, terveket szőttünk a jövőre.
„Akkor mi történt?” – kérdeztem suttogva.
„Egy nap… egy váratlan esemény megváltoztatta az életemet. Terhes lettem. Akkor rájöttem, hogy már nem csak rólam és róla van szó, hanem rólad is. És érted úgy döntöttem, hogy elmegyek. Nem azért menekültem el, mert nem szerettem Johnt – mindenkinél jobban szerettem. De tudtam, hogy ha maradok, nem tudok neked biztosítani azt a békét és biztonságot, amire szükséged van a felnövéshez. Vagy talán nem is adtam neki esélyt, hogy megmutassa, képes-e erre, de már meghoztam a döntésemet. Egy szót sem szóltam hozzá, és eltűntem. Fájt, de ez volt az egyetlen megoldás. Egy idő után visszatértem, nem a városba, hanem a szigetre. Ott neveltél fel és gondoskodtam rólad, betartva az ígéretet, amit akkor tettem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok.
„Megtudta, hogy visszatértél?”
„Igen, egy idő után, de soha nem zavart. A városban hallottam, hogy úgy döntött, senkivel sem beszél, és ez fájt nekem. De meg kellett tartanom az ígéretemet, hogy felnőhess és megkapj mindent, amire szükséged volt. Amikor megtudtam, hogy befogadott a műhelyébe, és ráadásul egy mesterséget tanít neked, tudtam, hogy tudja, ki vagy. De tiszteletből nem mondtam neked semmit.
Az utazásod előtti napon beszéltem George apjával és Victor apjával, hogy meglepetést készítsünk neked a műhelyben. Miután kivittek a buszhoz, egyenesen a szigetre jöttek, és minden szükséges eszközzel felszerelkezve.
Körülbelül két órával később a mólóról egy hangot hallottam, amitől megijedtem. Ő volt az. John. Öregebb, ráncosabb, de számomra ugyanolyan jóképű. A hangja ugyanolyan erős volt, mint régen, de dallamos is.
„Segítségre van szükséged, ugye? Nem mindenki tudja, hogyan kell felállítani egy szobrászati műhelyt, főleg egy szakembernek.
Érdemes volt látni a két barátunk arcát – mintha szellemet láttak volna.
„Nos, szükségetek van rá, vagy sem?
„Igen, igen!” – mondták egyhangúlag.
„Akkor mire várnak? Pakoljuk ki ezt az új munkapadot. Cserélni akartam a sajátomat, de most már nem kell.
Mindannyian a hajóhoz mentek, és elhozták onnan mindent. Három nap alatt mindent befejeztek. Gyönyörű volt, remekül nézett ki. Fizetni akartam nekik, de azt mondták, hogy John már az első este megfizette őket, úgyhogy ha vele kell elszámolnom, akkor az rendben van. Összeszedték a szerszámaikat és elmentek.
John még egy kicsit a parton maradt. Odamentem hozzá. Gyengéd tekintettel nézett rám és mosolygott.
„Hamarosan elmegyek” – mondta. „Csak azt akartam mondani, hogy itt a küldetésemnek vége. Már régóta kerestem valakit, aki helyettesíthet, hogy a hátralévő napjaimat a világ, a tengerek és az óceánok bejárásával tölthessem. A fiad tehetségével segített nekem, hogy gyorsabban megvalósíthassam az álmomat. Tudom, hogy eleinte csalódott lesz, de idővel meg fogja érteni. Az életben az embernek azt az utat kell követnie, amelyet követni akar, még akkor is, ha ezzel néha megbántja a szeretteit. Te is tudod ezt. Köszönöm a tanítást. Hála neked, rájöttem, hogy önzőségemből félreértettelek, hogy nem akartál bántani, hanem éppen ellenkezőleg. Köszönöm. Most rajtam a sor, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. És főleg azt, amit AKAROK tenni. Kérlek, ne mondj semmit. Vigyázzatok magatokra!
Felült a hajóra, és lassan elhajózott a város felé. A naplemente fényében ismét úgy nézett ki, mint az a fiatal, jóképű férfi, akit annyira szerettem.
Anyám hirtelen megállt. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében. Értem feladta élete szerelmét. És nem tűnt sajnálkozónak.
Felálltam és megöleltem.
„KÖSZÖNJÜK, ANYU!”
Másnap más emberként ébredtem. Elmentem az iskolába, majd a műhelybe. Keményen dolgozni kezdtem. Volt egy küldetésem: folytatni a mesterem munkáját! És azt akartam, hogy nagyon büszke legyen rám.
-Folytatjuk-
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
