A szobrász – 19.rész
SZERELEM. Nagy étvággyal ettek. Cristina remekül főzött. Aztán újra leültek a ház teraszára beszélgetni. Késő estig beszélgettek.
Reggel a szobrász Daviddel együtt elment a városba, hogy a közjegyzőnél véglegesítsék a papírmunkát. Délután visszatért a szigetre. George időközben elhozta a kért kődarabot, és a szobrász egyenesen a műtermébe vitte.
Másnap, amint felébredt, nekilátott a régóta megálmodott műalkotás elkészítésének. A kő pontosan olyan volt, amiről álmodott: ugyanolyan összetételű és színű, mint az első szobor. Ezúttal minden könnyebbnek tűnt, mintha kezei önmaguktól dolgoznának. Mosolygott, nem sietett, mert rengeteg ideje volt.
Lassan, lassan életre kelt egy új mű. Néhány óra múlva abbahagyta a munkát. Még megrendelései voltak, és ez a szobor csak a saját örömére készült. Estig dolgozott, majd félretette a vésőt. A napok csendesen teltek, egymás után. Hetente egyszer elment megnézni a céget.
Egy reggel George elmondta neki, hogy David néhány napra visszatért a városba.
„Várj, átöltözöm és veled megyek” – mondta a szobrász. „Üdvözölnöm kell.”
Cristinának azt mondta, hogy este visszajön, gyorsan átöltözött, és George-dzsal együtt elindult. Körülbelül 5 órakor tért haza. Meghívta George-ot egy kávéra, hogy megköszönje neki, de barátja ott maradt, hogy megjavítsa a csónakot.
Amikor a szobrász a házhoz közeledett, látta, hogy egy kövér, szakállas, vörös hajú férfi ül az asztalnál a teraszon. Távolabb Cristina ijedten nézett.
„Segíthetek, uram?” – kérdezte a szobrász.
„Remélem, hogy tud” – válaszolta a férfi. „A nevem Alberto Vasquez, üzletember vagyok Lisszabonból. Ez a hölgy 50 000 dollárral tartozik nekem, mint apja örököse. Régóta kerestem, és végre megtaláltam. Nem megyek el a pénzem vagy valami más ellentételezés nélkül. Talán a csónak, ha nincs más.
„Az apám 10 000-et kölcsönzött neki!” – mondta Cristina remegő hangon. „Kihasználta őt!”
„Az apád aláírt egy üres csekket” – válaszolta Vasquez unott hangon. „Szerintem ennyivel tartozol nekem: 50 000-rel. Nincs mit megbeszélni. Add ide a pénzt, vagy elviszem a hajót!”
„Uram” – mondta a szobrász határozott hangon –, „az én tulajdonomon van, és a barátnőmmel beszél. Jobb, ha vigyáz a hangnemére, és azonnal távozik.
„Mit nem ért?” – morogta még dühösebben. Ő tartozik nekem pénzzel, nem fordítva. Nem megyek el, amíg meg nem kapom a részem.
„Azt hiszem, most azonnal távozik” – dörrent George hatalmas hangja hátulról. A barátom udvariasan megkérte. Én viszont habozás nélkül a tengerbe dobom. Nincs annyi türelmem, mint neki.
190 cm-es magasságával és több mint 110 kg-os súlyával George egyáltalán nem tűnt viccelődőnek.
„Hagyd békén, George” – mondta a szobrász. Az úr éppen távozni készült. Holnap reggel 10 órakor, amikor a bank kinyit, megkapod a pénzt. Jó estét!
„Legyen!” – morogta Vasquez. De ne felejtsd el: 50 000 és szállás, mert nem szórakozásból vagyok itt!
„Elmész?” – kérdezte George idegesen. „Vagy segítsek, hogy gyorsabban eljuss a partra?”
A férfi felállt, és morogva elment.
„Nem maradok, szobrász” – mondta George. „Túlzottan idegesített. Holnap találkozunk.”
„Ne aggódj, barátom. Megvan a pénz, és elintézem.”
A szobrász bement a házba. Cristina a konyhában sírt.
„Mi a baj, szerelmem? Holnap minden megoldódik.”
„Tudom… de bosszús vagyok, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Apám 10 000 fontot kért anyám kezelésére. Nem akarta eladni a hajót, mert az volt az egyetlen, ami megmaradt nekünk.” Nem tudtam, hogy aláírt egy üres csekket. Megpróbáltam megtalálni ezt az embert, mielőtt elmentem, de nem sikerült. És nézd, milyen rosszul végződött az egész…
„Nem a te hibád, kedvesem. Az apád megbízott egy sarlatánban. Nem te vagy az egyetlen áldozata, az biztos. Holnap megszerezem a pénzt, visszakapjuk a papírt, és elfelejtjük őt.
Cristina a karjaiban aludt el, sírva, mint egy gyerek. A szobrász szíve megszakadt. „Szegény lány, egy közönséges uzsorás miatt szenved igazságtalanul. Miután odaadtam neki a pénzt, megmondom neki, mit gondolok róla!” – mondta magában.
Reggel mindketten elindultak a városba. Pontosan 9 órakor a szobrász belépett a bankba, és 51 000 dollárt kért a személyes számlájáról.
„De a céges számláján sokkal több van” – mondta az igazgató. „Miért meríti ki a személyes számláját?”
„Mert ez személyes ügy” – válaszolta röviden a szobrász. Kérem, ne tegyen fel több kérdést.
9:45-kor megkapta a pénzt tartalmazó aktatáskát. Kivett belőle ezer dollárt, és sietve elindult a szállodába, ahol Vasquez megszállt.
De a szálloda előtt meglepetés várt rájuk: meglátták Davidet. Cristina egy lépést hátralépett.
„Ez még hiányzott… hogy David rájöjjön. Meghalok a szégyentől” – suttogta.
„Ne aggódj, drágám. Minden rendben lesz” – nyugtatta a szobrász.
„Jó reggelt, kedveseim!” – mondta David széles mosollyal. „Milyen korán keltek! Vagy megváltoztak a szokásaitok, mióta elmentem?”
„Egy problémát jöttünk megoldani” – mondta a szobrász. „Sajnálom, de találkozóm van, és nem akarok elkésni.”
„Alberto Vasquez úr, véletlenül?” – kérdezte David, ugyanolyan széles mosollyal.
„Igen… honnan tudta?” – csodálkozott a szobrász.
— Mert Alberto Vasquez, alias Jonny Marco, alias Antonio de Porto… „kicsit” visszafogott. Mondjuk úgy 25-30 éve. Uzsoráskodás, zsarolás, csalás, adócsalás, személyazonosság-lopás és még sok más. Úgy tűnik, te voltál az utolsó kísérlete.
Cristina elnémult.
„A kapzsiság felülkerekedett rajta” – folytatta David. Elfelejtette, hogy apám és én ebből a városból származunk. Ó, és még egy dolog: „kérésemre” aláíratott vele egy papírt, amelyben elismeri, hogy nem tartozol neki egy fillérrel sem.
Felvette a papírt, és átadta Cristinának.
„Most menjünk a téren lévő étterembe. Nem reggeliztem, és ott mindent részletesen elmesélek neked.
