A szobrász – 2.rész
SZERETET. A repedezett kőből lassan, lépésről lépésre emelkedett ki a jelenlét. Nem csak egy nő, hanem egy történet. Nem csak egy test, hanem egy gránitba sűrített érzelem.
Mintha a kő emlékezne. Emlékezett a kezekre, amelyek megérintették, a szemekre, amelyek a felszínen túli szépséget keresték, a könnyekre, amelyek a repedések között maradtak. A szobrász már nem tudta, hogy ő az, aki életet ad a kőnek… vagy a kő alakítja át őt.
Néha éjszaka, amikor elfáradt és hátradőlt, úgy tűnt, mintha a szobor őt figyelné. Nem a szobor szemével, hanem néma, de élő energiával. Álmában beszélni kezdett hozzá. Azt mondta:
„Te választottál engem. Amikor mindenki más átsiklott volna felettem, te megláttál valamit. Azt láttad, hogy mi lehetnék, nem azt, ami vagyok. Most ne hagyd abba.”
Reggelente felébredt, leült a szobor mellé egy székre egy csésze kávéval, és beszélgetett vele. Elmondaná neki, hogy mit kell tennie aznap, milyen más álmok jutottak eszébe az éjszaka, milyen emberek jártak az eszében. Néha elnevette magát, néha elhallgatott, és csak nézte a nőt.
– Vajon ha nem kőből lennél, itt maradtál volna… velem? Szerettél volna engem?
– Talán – suttogta a kő. Vagy talán élőbb vagy, mint valaha, csak amikor rám nézel… De így kérlek… ne szeress, mert én nem tudlak szeretni… és soha nem is fogok tudni.
A szobrász számára minden tökéletes volt… egészen egy napig.
Izzadtan és ijedt arccal George a műterem felé futott. A szobrász felnézett álmodozásából.
– Mit keresel itt, George? Ma nem szállítok. Vagy hiányoztam? mondta mosolyogva, de barátja arcára nézve rájött, hogy valami szörnyűség történt.
– Mondd csak, George, mi az?
De egy szót sem tudott kinyögni, mire hátulról megjelent Anatolij úr, a városban ismert gazdag ember, akinek az arca vörös volt a haragtól.
– Hadd mondjam el neki, György! A magam nevében is tudok beszélni! Milyen jogon cserélte el az én kövemet, a családom kövét a maga egyik kőtömbjére! Ki hatalmazott fel erre?! Mit képzeltél, hogy elveheted a kövemet, amit a lábam alá akartam tenni, és egy… egy ilyen… ilyen szemetet, amit te szobornak hívsz?! Milyen jogon nyúltok ti és ez a másik koldus az én tulajdonomhoz?! sikoltozik, szinte reszketve.
– George, fogd azt a szemetet, és azonnal tedd a csónakba! Holnap azt akarom, hogy darabokra törjék és a lábam elé tegyék, ahogy parancsoltam! Ha nem teszitek, börtönbe juttatlak benneteket, mocskos tolvajok!
– Értem, uram… – mondta George halkan, szégyenkezve.
Fogta a szobrot, és bepakolta a csónakba. Anatoli beszállt, és a csónak simán a part felé hajózott.
A szobrász térdelve maradt, és elveszetten bámult a távolba… Könnyek gyűltek a szemébe, amikor a csónak eltűnt. Nem hallott semmit. Nem akart semmit. Lassan beesteledett körülötte az éjszaka. A hold feljött, de ő mozdulatlanul maradt a térdén, és bámulta azt a helyet, ahol egykoron… Ő volt.
-Folytatjuk –
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
