A szobrász – 7.rész
LOVE. A lány megrázta a haját, és széles mosollyal az arcán így szólt:
– Miért nézel így rám? Rosszul áll a hajam, vagy van valami az arcomon?
– Nem, nem… – válaszolta a szobrász zavartan – csak… úgy tűnt, hogy hasonlítasz valakire…
– Valakire, akit szeretsz? – tette hozzá a lány kíváncsian, de nyugodtan.
A szobrász elmosolyodott, egy pillanatig habozott, majd így szólt:
– Igen… azt hiszem, igen…
– Na, hagyjuk… – mondta a lány, és könnyedén megvonta a vállát – ez nem tragédia. A szerelmek nem halnak meg. Ha igazak, csak haboznak…
Leült mellé, és folytatta:
– Hadd meséljek magamról. A nevem Cristina. Egy kis halászfaluban születtem Lisabona közelében. Apám halász volt. Kiskorom óta szerettem a tengert, a napot, a szabadságot… az utazást. Apám öt-hat éves korom óta vitt magával a hajójára. Megtanított vitorlát felhúzni, navigálni, halat fogni. Reggelente izgatottan ébredtem, még akkor is, ha korán indult. Néztem a nagy hajókat, ahogy elhaladnak a tengeren, és álmodoztam: nem hogy, hanem mikor fogok körbeutazni a világot.
Az évek észrevétlenül teltek el. Már megbízható segítője voltam. A bátyám nem volt oda a tengerért – ő inkább az iskolát és a könyveket szerette. Én viszont otthon éreztem magam a hullámok között. Segítettem a kormánynál, a vitorláknál, a hálóknál. Az élet szép volt. A tenger volt a szabadságom.
Este mindannyian összegyűltünk vacsorázni. Nevettünk, beszélgettünk. Boldog család voltunk… egészen egy napig. Anyánk összehívott minket, és csendes, de komor hangon azt mondta:
„– Drágáim… sajnos… az orvos azt mondta, hogy súlyosan beteg vagyok. Nincs már sok időm… Cristina, kérlek, gondoskodj apádról… én már nem fogok tudni.”
A hír teljesen letaglózott minket. Apám már nem volt ugyanaz. Nem beszélt, nem ment ki a tengerre. És néhány nap múlva anyám elhunyt. A temetés után apám elkezdett inni. Az napok üresen teltek. Ivott, aludt… és újra ivott.
Egészen egy reggelig. Akkor a megszokott hangján ébredt: határozottan, melegen, ahogyan mi ismertük. Azt mondta nekem:
„– Kérlek, bocsáss meg, drága apukám… Nem tudod megérteni a lelkem fájdalmát. Anyád volt az első és utolsó szerelmem… ezért zuhantam le. De talpra kell állnom.”
Kiment a tengerre. Estére visszatért a csónakkal, tele hallal. Vacsorát főztem, mint a régi szép időkben. Megcsókolt a homlokomon:
„Szeretlek, apuci kislánya. Soha ne felejtsd el.”
Mosolygott rám, bement a szobájába és lefeküdt.
Másnap reggel… nyolc óra volt. Soha nem aludt ennyit. Bementem a szobájába. Amikor közeledtem, tudtam. Apa elment… anyához. A szerelmük ismét győzedelmeskedett. Újra összejöttek.
Néhány nap múlva felszálltam a hajónkra és elindultam. A álmom nyomában. Hosszú utak, új kikötők, emberek, mosolyok, sós víz illata. Éltem az álmomat. A fejemben voltak a tanácsai:
„Este a kikötőkben töltsd az éjszakát. Az éjszaka a tenger kiszámíthatatlan. Ne hajózz naplemente után. Vigyél magaddal elegendő ellátmányt.”
Minden tökéletes volt. Egészen tegnapig.
A nap lement. A tenger nyugodt volt. Még 6-7 óra volt hátra a következő célállomásig. 4-5 mérföldre láttam egy kikötőt. Gondoltam: Mi történhet? Késő ősszel sötétben mentem horgászni… és soha nem volt probléma. Az ég tiszta volt. Felhő sem volt. A tenger nyugodt volt. Elmentem a végéig,
folytattam az utat.
Teljesen besötétedett. A kompasszom szerint navigáltam, megszokva azt a mély csendet… amíg hirtelen vihar nem támadt. A hullámok hegyekként emelkedtek. A nagy vitorla elszakadt. A kis vitorlával húztam, amennyire tudtam. A víz egy tomboló szörnyeteg volt. Gondolatban azt mondtam magamnak:
„ – Apu, bocsáss meg, hogy nem hallgattam rád… Most mit tegyek?”
Akkor megláttam. Az arcát. Mint egy kísértet:
– Nyugodj meg, kislányom… Mit mondtunk a viharról?
„Nézz előre, és keress fényt. Menj felé… Így, kicsim…”
És akkor megláttam a fényt. A te szigetedről jött.
Minden erőmmel felé húztam magam. A sziklákhoz kapaszkodtam, remegve, vizesen, de élve. A vihar abbamaradt… hirtelen. És láttalak téged. Kijöttél a műhelyből. Felkapcsoltam a zseblámpát és kiáltottam.
A többit… már tudod – mondta mosolyogva.
A szobrász csendben hallgatta. Tekintete mintha egy emlékekből álló mélységbe merült volna. Annyira hasonlított rá…
