A szobrász – utolsó rész
LOVE. David elmosolyodott.
„Valójában, testvér, mindketten szívességet tettünk egymásnak. Visszaszerzem a pénzt, és te megszabadulsz az adósságtól. Mit szólnál, ha ma kivennénk egy szabadnapot, és együtt töltenénk? A barátnőm, Yvette, tegnap este érkezett, ezért nem tudott velem jönni ma reggel. Szeretném, ha megismerkednél vele, és megbeszélnénk néhány családi ügyet.
„Lógjunk együtt” – mondta Cristina. Szeretnék vásárolni, megnézni, mi újság, talán venni is valamit…
„Jó ötlet” – mondta David. Biztos vagyok benne, hogy Yvette is örülni fog. Imád vásárolni.
„Vissza kell vinnem a pénzt a bankba” – mondta a szobrász, Cristina felé fordulva. Itt van ezer dollár, az a pénz, amit annak a szemétnek a szállásáért és költségeiért kellett volna fizetnem! Lássuk, hogy boldogulsz a bátyám barátnőjével, és… jó szórakozást!
Cristina boldog, mint egy gyerek.
„A következőket fogjuk tenni” – mondta David. „Én hazamegyek Yvette-ért, te pedig elviszed a pénzt a bankba. Itt találkozunk. A fiúk itt maradnak beszélgetni és… inni, a lányok pedig mehetnek vásárolni. Reggel 6 óra óta dolgoznak a kertben a munkások; remélem, nem bánod, hogy nem kértem meg, szobrász, de meglepetést akarok neked… és egy óra múlva ugyanitt találkozunk.
„Lefoglalom az asztalt” – mondta George, aki épp akkor jött elő a háttérből. Mit nem tesz meg egy férfi egy pohár jó brandyért, folytatta nevetve.
„És 10 barátnő, megérdemled őket. Neked is köszönöm” – mondta a szobrász.
„Akkor el van rendezve” – mondta David. Rendelj egy üveg brandyt a számlámra. Egy óra múlva találkozunk.
Elmentek, és kevesebb mint egy óra múlva visszatértek. A lányok egyenesen a központba mentek, míg David és a szobrász visszatért a teraszra. Leültek az asztalhoz, és öntöttek maguknak egy pohár brandyt.
„Testvér” – mondta David –, „okom volt rá, hogy visszajöjjek. A cég könyvelője azt mondta, hogy te egy fillért sem akarsz a cég nyereségéből.
„Hát, tudod, én…” – mondta a szobrász.
„Hadd fejezzem be” – mondta David. „A nyereség hatalmas, de te továbbra is kizárólag a munkádból származó pénzből élsz. Egyetlen napot sem töltöttél a házban. Tudom, hogy minden rendben van, hogy hetente egyszer ellenőrized, hogy tiszta és rendezett-e, de úgy tűnik, nem értetted meg anyám kívánságát. Ő úgy gondolta, hogy ön megérdemel egy tisztességes életet, és hogy ön méltó az ő bizalmára. Nem szidom önt, és megértem önt, de szerintem itt az ideje, hogy tiszteletben tartsuk anyám kívánságát.
„David” – mondta a szobrász –, „egész életemben a munkámból éltem. Nem vagyok hozzászokva a pénzhez, dolgoznom kell. Ami a házat illeti, csak én és Cristina vagyunk. Túl soknak tűnik… és ami a legfontosabb, mivel Mr. John műterme megszűnt, az egyetlen hely, ahol dolgozhatok, az otthoni műtermem.
David elmosolyodott. Megitta a brandy-jét, és így szólt hozzá:
„Jöjjön velem!”
A szobrász meglepetésére a kastély felé vették az irányt. Beléptek az udvarra.
„Gyere hátra” – mondta David.
Amikor beléptek a kastély mögötti udvarra, a szobrász megdermedt. Mr. John régi műtermét teljesen újjáépítették az udvaron. Festették, néhány deszkát kicseréltek, de pontosan olyan volt, amilyenre emlékezett.
„Mi… hogyan, honnan?” – dadogta.
„A telek vevője felismerte a műhely hasznosságát, és gondosan lebontotta” – mondta David. „Megtudtam, és megvettem. Meg akartam győzni, hogy költözzön a kastélyba. Tudtam, hogy így tudom meggyőzni. De ez csak az Ön örömére van, nem pénzkeresés céljából. Azt hiszem, van egy még jobb ötletem. Az az összeg, amit ez idő alatt kerestél, jelentős. Megtudtam, hogy eladó az a régi iskolaépület, ahol te, George, Victor és én tanultunk. Mióta megépült az új, modern épület, a régit elhagyták. Íme a javaslatom. Megvásároljuk az épületet, és magán művészeti és kézműves iskolává alakítjuk. Így a tehetséges gyerekek tanulási lehetőséget kapnak, ahogy te is kaptál Mr. Johntól. Te szobrászatot tanítasz nekik, a város többi lakója pedig különböző más tevékenységeket. De ehhez a városba kell költöznöd. Mit szólsz hozzá?
— El vagyok ájulva. De igazad van. Meg fogom tenni. Csak még 10 napra van szükségem, hogy befejezzek valami fontosat a szigeten.
„Tökéletes” – mondta David. „Amúgy is majdnem egy hónapig maradok. Majd én elintézem a papírmunkát és az engedélyeket, te pedig fejezd be, amit kell.”
Cristina és Yvette éppen visszatértek. A szobrász elmesélte nekik a Daviddel folytatott beszélgetését.
„Egyetértek azzal, amit akarsz, drágám. Szerintem ez egy tökéletes ötlet.”
Visszatértek a szigetre. Bár már elég késő volt, a szobrász bement a műtermébe. Nehéz munkába fogott, és sokáig fennmaradt. Másnap reggel folytatta a munkát. Nyolc napig ugyanezt csinálta.
A kilencedik napon George délután megérkezett a szigetre egy új, nagy talapzattal. Mindketten felvitték a talapzatot a szoborhoz. Lassan levették a szobrot a régi talapzatról, és óvatosan áthelyezték az újra. Miután rögzítették, bementek a műterembe.
George szótlanul állt az ajtóban. A műteremben álló szobor a szobrászt ábrázolta, kezében egy kávéscsészével, előtte egy könyvvel, a távolba révedve. De amikor a szobrot felvitték az emeletre és a talapzatra helyezték, George megértette. A második szobor a szobrászt ábrázolta, aki szeretettel nézi kedvesének szobrát. Ezt is a helyére állították. Az egész együttes most már egyetlen műnek tűnt. Percekig álltak ott, és nézték.
Cristina kijött a házból, és odament a két szoborhoz. Először leült melléjük, majd közelebb ment, és megnézte a szobor előtt az asztalon fekvő könyvet. A lapjain gyönyörű kalligráfiával ez állt:
„Ha te úgy döntöttél, hogy feladod a halhatatlanságot, hogy én szerethesselek ebben a rövid, földi életben, én úgy döntök, hogy csatlakozom hozzád az életem végén, hogy örökké szerethesselek.”
A szobrok ott maradtak, egymással szemben, mint két lélek, akik felismerik egymást az örökkévalóságban. Cristina úgy érezte, hogy ez az együttes nem csupán egy műalkotás, hanem egy élő történet, kőbe vésve, amely soha nem fog elpusztulni.
A szigeten, ahol a kő életre kelt, csend borult mindenre, ami volt. A szobrász lelkét a kőben, hangját a hullámokban, szerelmét pedig minden faragott vonásban hagyta.
Azok, akik évekkel később ide járnak, talán nem ismerik a teljes történetet, de érezni fognak valamit, amit nehéz megmagyarázni: egy érzelmet, ami nyomja a mellkasukat, és könnyeket csal a szemükbe. Ez az ő öröksége – nem csak egy műalkotás, hanem egy csendben dobogó szív, egy hideg kőben örökre megőrzött szerelem.
És talán így is kell lennie. Néhány történet nem ponttal végződik, hanem függőben marad, mint a tengerben elvésző visszhang.
Ma búcsút mondunk Cristina és a szobrász történetének, de nem az emléküknek. Mert ahol a kő és a lélek egyesült, az időnek már nincs hatalma.
