Abban a pillanatban elvesztettél, amikor azt hitted, nem tudok elmenni
ÉLET. Miért nem beszélek veled többé? Miért vagyok „hideg”? Miért válaszolok röviden, szinte mechanikusan, csak tiszteletből?
Talán azért, mert én voltam az, aki túl sokáig tudta, hogyan kell csendben maradni és megérteni. Az, aki hallgatta a csendjeidet, amikor senki más nem tette. A támogatás, amit természetesnek vettél, amíg úgy nem gondoltad, hogy már nincs rá szükséged.
Én voltam a vállad, az egyensúlyod, a nyugalmad. Én voltam a türelmed a viharban és a hang, amely azt mondta: „Itt vagyok”, amikor mindenki más elment. De amikor újra mosolyogni kezdtél, elfelejtettél. Azt hitted, hogy az olyanok, mint én, soha nem fáradnak el. Hogy mindig ott lehetünk, anélkül, hogy fájna nekünk. Hogy mi olyan lelkek vagyunk, akik nem mennek el – még akkor sem, ha csak közömbösséget kapunk.
De az idő mindent megváltoztat. És egy napon az őszinte melegség elhalványul. Nem hirtelen, hanem lassan… mint egy gyertya, amely panasz nélkül ég el a végéig.
Így lettem hideg. Nem azért, mert már nem érdekel, hanem mert meggyógyultam. Mert megtanultam, hogy néha vissza kell vonulni, hogy megmentsd magad.
És amikor újra megkérdezed: „Hol vagy?”, miután tucatszor hallottad a választ: „Itt, ahol hagytál”, tudd, hogy a válasz már nem fog eljönni. Nem azért, mert eltűntem… hanem mert már nem tudod, hol keress. Mert időközben elvesztettél.
Nem véletlenül vesztettél el. A közönyöd, a távolléted, a szavaknál többet mondó hallgatásod miatt vesztettél el. Akkor vesztettél el, amikor úgy döntöttél, hogy csak magadra figyelsz, és azt hiszed, hogy a jó emberek úgyis maradnak.
De nem maradnak. Nem hirtelen távoznak, hanem fokozatosan eltűnnek. És amikor rájössz, hogy eltűntek, az nem az ő hibájuk. Csak a saját gondatlanságod következménye.
Szóval, amikor legközelebb szükséged lesz rám, és én nem leszek ott, emlékezz erre: nem én távoztam… te nem találtál meg többé.
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
