Amikor a szerelem nem mozdul, nem húzza a gyeplőt…
SZERELEM. Néhányan nem tudják, mikor kell elmenni. Nem azért, mert ostobák vagy gyengék – hanem mert reménykednek. Abban reménykednek, hogy talán túljutnak rajta, hogy talán nem is volt minden úgy, ahogy volt, hogy ha még egy kicsit kitartanak, valami megváltozik. És így végül egy halott szerelmet húznak maguk után, mint egy ló, amelyik már régóta nem ügetett.
Képletesen szólva, vannak, akik még mindig minden nap a foguk közé veszik a szívüket, és egy olyan lovon lovagolnak, amelynek már nincs pulzusa. Sürgetik, szidják, könyörögnek neki, emlékekkel etetik… Mindezt egy olyan kapcsolatért, ami őszintén szólva már régen véget ért.
De tudod, mit csinálunk, amikor félünk beismerni, hogy vége?
Többet adunk neki, mint amennyit megérdemlünk – gondolván, hogy talán „egyszer” majd megérti.
Megváltoztatjuk magunkat, abban a reményben, hogy talán ez majd maradásra bírja.
Meggyőzzük magunkat, hogy „minden kapcsolat nehéz”, csak hogy igazoljuk az állandó fájdalmat.
Panaszkodunk a barátainknak, de esténként mégis oda megyünk.
Azt mondogatjuk magunknak, hogy ez csak egy fázis… hónapokig.
Nehéz felismerni, hogy valami, ami valaha gyönyörű volt, most üres.
Talán szerettétek egymást. Talán valódi volt. De néha a szerelem jóval a kapcsolat előtt véget ér. És ha túl sokáig maradsz egy olyan lélekkel, aki már nem téged választ, elkezded nem magadat választani.
És egy nap arra ébredsz, hogy nem tudod, ki vagy a harc nélkül. Elfelejtetted, milyen az, amikor kérés nélkül szeretnek. Hogy már azt sem tudod, mit akarsz valójában – mert csak megmentettél valamit, ami nem akarta, hogy megmentsék.
És akkor?
Szállj le, jóember.
Ne hordozd tovább a szívedet egy olyan szeretet mezején, amely meghalt és eltemették a kifogások, ígéretek és elvárások alá.
Mondd ki magadnak:
„Szerettem mindent, amit csak tudtam. De többé nem vonszolom magam olyasmiért, ami már nem létezik”.
Ez nem vereség! Ez szabadság.
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
