Amikor a szeretetet megtagadják, de minden gesztusban megélik…
SZERETET. Vannak emberek, akik egész életükben menekülnek az érzéseik elől. Azt mondják, hogy „nem szeretlek”, de a kezük megremeg, amikor el akarsz menni. Azt mondják, „nem lehetek veled”, de mindig ott vannak, megtalálják a visszavezető utat, mintha a levegő lehetetlenné válna a jelenléted nélkül.
Ezek azok az emberek, akik félnek. Nem tőled, hanem attól, amit felébresztesz bennük. Akarnak téged, de nem tudják, hogyan éljenek a vágyukkal. Hiányzol nekik, de elfojtják az ösztönüket, hogy téged keressenek. Azt mondják maguknak, hogy jobb így, hogy az ész a szív fölött áll. De a szív… a szív nem engedelmeskedik a szabályoknak.
Néha ez a menekülés nem rólad szól, hanem a múltjuk árnyairól. De el kell ismerned, hogy te sem vagy tökéletes. Talán anélkül, hogy észrevetted volna, benned is volt egy – rejtett vagy tudattalan – vágy arra, hogy irányítsd, hogy az adott személyt az elvárásaid szerint formáld. Mindannyiunknak vannak hibái, emberi gyengeségei, amelyek akaratlanul is befolyásolhatják a hitelességünket a másik szemében. És amikor két ember fél a szabadsága elvesztésétől, függetlenül attól, hogy mennyire szeretik egymást, a harc bonyolulttá válik. A traumák, félelmek, be nem gyógyult sebek elhitetik velük, hogy a szerelem börtön, nem pedig szabadulás. Talán a múltban irányították őket, arra kényszerítették őket, hogy feladják azt, akik ők maguk, hogy valaki másnak örömet szerezzenek. Talán megtanulták, hogy a szerelmet a saját identitásuk elvesztésével hozzák összefüggésbe. És akkor, bármennyire is valódi az a szeretet, amit felajánlasz nekik, a fejükben ez továbbra is veszélyt jelent, fenyegetést a szabadságukra nézve.
Ráadásul a bizonytalanságot nemcsak a múlt táplálhatja, hanem te is. Ha okot adsz nekik arra, hogy attól féljenek, hogy többé már nem ők irányítják a saját döntéseiket, ha nem mutatod meg nekik, hogy a szeretet nem láncok, hanem támogatás, akkor a félelem mindig győzni fog.
A probléma az, hogy egy ponton az érzelmi kimerültség fog győzni. És nem ők, hanem te. Bármennyire is szeretnéd megmutatni nekik, hogy a szeretet nem egy szörnyeteg, ami elől elbújhatsz, nem tudsz megmenteni valakit, aki nem akarja, hogy megmentsék. Nem tudsz rávezetni valakit, hogy mennyire szeret, ha nem hajlandó elfogadni.
Az igazság az, hogy a szeretet nem egy csatatér, ahol az egyiknek meg kell győznie, a másiknak pedig be kell adnia a derekát. Ez egy kettesben megtett út, ahol mindkettőjüknek lépést kell tartaniuk.
Ha tehát valaki azt mondja neked, hogy „nem szeretlek”, de minden gesztusával az ellenkezőjét bizonyítja, akkor rá kell jönnöd, hogy nem a te problémád, hogy felnyisd a szemét. Vagy szembenéznek a saját félelmeikkel, és eljönnek melletted, vagy hagyod, hogy egyedül küzdjenek a saját árnyékukkal. Mert végül is az igazi szerelem nem a határozatlanságról szól, nem a „akarlak, de félek”. Az igazi szerelem nem tart csapdában a remény és az elutasítás körforgásában. Az igazi szerelem felszabadít.
És mégis, ha úgy döntenek, hogy visszatérnek, állj készen a fogadásukra. De hagyd, hogy ezt a lépést maguktól tegyék meg. Ne erőltesd a kezüket, ne suttogj válaszokat. És ha egy nap a félelmük erősebb lesz a szeretetnél, és soha többé nem látod őket, fogadd el. Ennek kicsi az esélye, de nem kizárt. És talán, ha elfogadod ezt a lehetőséget, rájössz, hogy az igaz szerelem szabadság – még akkor is, ha fáj.
