Éjjel, amikor felébredünk, még jobban fáj

ÉLET. Viccekbe rejtjük sebeinket, és iszunk, hogy elfelejtsük, de az igazság az, hogy bármennyit nevetünk és iszunk, néhány űrt a lélekben soha nem lehet betölteni.

Viccelődünk, viccekkel és vidám beszólással buzdítjuk egymást, de mi marad, ha a nevetés megszűnik? Mi marad, amikor a pohár kiürül, és az emberek hazamennek? Maradnak ugyanazok a gondolatok, amelyeket néhány órára elhallgattunk. Maradnak az ürességek, amelyeket átmenetileg azzal az illúzióval töltünk ki, hogy jól vagyunk.

Hányan nem mondtuk még magunknak, hogy „nem baj, inkább iszom és viccelődöm, könnyebben elmúlik”? Hányan emeltünk már poharat, abban a hitben, hogy a benne lévő „varázslatos” folyadék majd felolvasztja a lelkünkben lévő keserűséget? De valahányszor felemeljük tekintetünket a pohár aljáról, a valóság még mindig ott van. A problémák még mindig ott vannak. A fájdalom nem múlt el, csak egy időre elrejtőzik.

Könnyebb kinevetni magunkat, mint szembenézni a problémákkal. Könnyebb inni, mint elfogadni, hogy egyes lyukak olyan mélyek, hogy semmilyen szórakozás nem tudja betömni őket. De ez nem jelenti azt, hogy meg kell szoknunk őket. Ez nem jelenti azt, hogy állandóan álmosolyok és üres poharak mögé kell rejtenünk őket.

Mert mindezek után, amikor már megittunk egy italt, és minden rózsásnak tűnik, amikor azt hazudjuk magunknak, hogy egyelőre jól vagyunk, eljön az éjszaka. Eljön a csend. Eljön az az óra az éjszaka közepén, amikor nehéz szívvel és gondterhelten ébredünk, és a fájdalom ott van, nagyobb, mint valaha. Ott van, hogy emlékeztessen minket arra, hogy segítségre van szükségünk. Hogy szükségünk van valakire, aki megkérdezi, hogy jól vagyunk-e. De mi nem kérünk segítséget. Azt hazudjuk magunknak, hogy holnap könnyebb lesz, hogy az idő mindent meggyógyít, hogy nincs szükségünk senkire. azt hazudjuk magunknak, hogy minden múlandó, hogy semmi sem örökkévaló. Hogy holnap mosolyogva kezdjük újra…

Vannak fájdalmak, amelyek sosem múlnak el teljesen, de tanulsággá tudjuk őket változtatni. Felállhatunk, a szemükbe nézhetünk, és abbahagyhatjuk a menekülést. Elfogadhatjuk, hogy emberek vagyunk, hogy sebezhetőek vagyunk, hogy néha szenvedünk. Mások elmúlnak, még ha mély sebeket is hagynak maguk után. De elmúlnak.

A megoldás azonban nem az, hogy haszontalan dolgokkal áltatjuk magunkat. Mert bármennyit nevetünk és bármennyit iszunk, a valódi űrt csak úgy tudjuk betölteni, ha van bátorságunk szembenézni velük, hogy meggyógyítsuk őket. Vagy legalábbis enyhíteni őket.