Elég, amit látok. Vagy… amit látni akarok
SZERETET. Fiatal koromban kezdtem elveszíteni a távoli látásomat. És idővel a közeli látásom sem volt mindig tiszta. De furcsa módon ez nem zavart. Nem éreztem szükségét, hogy tökéletes lencse mögé bújjak. Nem hajszoltam sem a diagnózist, sem egy szemüveget, hogy a világom tiszta legyen. Mert őszintén szólva… elégedett vagyok azzal, amit látok.
Vagy inkább: csak azt akarom látni, amit én választok.
Talán ez egyfajta védekezés volt. Vagy talán a szabadság egy formája. Amikor a világ túlságosan tisztává válik, elkezded látni azt, amit soha nem akartál látni. A hazugságokat mások szemében. A repedéseket a szerelemben. Vagy az igazságot a mosolyok mögött. Vagy ami még rosszabb, túl jól látod a saját gyengeségeidet. Szóval, bizonyos értelemben a homályosság megvédett engem.
A belső szem lett a legfőbb útmutatóm. Megtanultam a lelkemmel látni, nem a retinámmal. Hogy a látszaton túl érezzek. Az embereket és a pillanatokat a lényegükben látni, nem pedig tökéletes felbontásban.
És van még valami: a homály megadja a jogot az álmodozásra. Amit nem látsz pontosan, azt el tudod képzelni. Amit nem látsz tisztán, azt megkonstruálhatod az elméddel. Talán ezért nem éreztem soha, hogy lemaradtam volna valamiről. Épp ellenkezőleg. Egyfajta békére tettem szert. Egy csendes döntést, hogy nem nézek mindent, nem tudok mindent, nem értek mindent.
Olyan világban élünk, amely arra tanít bennünket, hogy „helyesen” lássunk – hogy 20/20-as látásunk legyen, hogy mindent elemezzünk, hogy semmit se hagyjunk ki. Én azonban valami mást választok: hogy megvédjem a szívem látását. Ahol mindent tisztábbnak, őszintébbnek, élőbbnek érzek.
Szóval nem, nem hordok szemüveget.
Mert eleget látok.
Vagy talán… pontosan annyit, amennyit látni akarok.
