Esti mese – A hajnalkötöző királyfi III. rész (népmese)

ESTI MESE. Ment hát a királyfi, mendegélt, ahol a vénasszony lakott. Egyszer megtalál egy kis halat a szárazon. Lökj be engem a tóba, te királyfi, mond a kis hal, jótét helyébe jót várj! És ő belökte a kis halat a vízbe; ekkor a kishal odaad neki egy kis sípot, és azt mondja: na, ha valami bajod lesz, fújd meg ezt a kis sípot, ott leszek segítségedre! Ő eltette a kis sípot a tarisznyájába, és ment, mendegélt. Egyszer megint talál egy hangyát, amely egy léggyel veszekedett. Védj meg engem te királyfi, mond neki a hangya, jótét helyébe jót várj! Megmentette a hangyát, s ez adott neki egy kis sípot, hogy ha valami baja lesz, fújja meg, s ő ott lesz segítségére. Ezt is eltette tarisznyájába. Megyen megint, mendegélt a királyfi, egyszer talál egy sánta rókát. Ugyan te királyfi, mond a róka, hozz egy kis ezerjófüvet a lábamra, s kösd be, jótét helyébe jót várj! Hozott neki füvet a királyfi, bekötötte a lábat, ez is adott egy kis sípot, hogy mikor baja lesz, fújja meg, ott lesz segítségére.
Tarisznyájába tevén a sípot, ment, mendegélt királyfi, egyszer megtalálja a vénasszonyt, kihez küldte szolgálni a felesége. Bemegyen, köszön: Jó estét, öreganyám! Isten hozott fiam! Monda a vén banya, mi járatban vagy? Én bizony szolgálatot keresnék; úgy hallottam, hogy öreganyámnak szüksége volna kocsisra. Bizony volna nekem, mond a vénasszony, hanem kiállod-e a szolgálatot? Mert már kilencvenkilencen odavesztek; te leszel a századik, ha ki nem állod. Na, beállott a királyfi kocsisnak egy esztendőre, de akkor meg három napból állott egy esztendő. Este mindjárt a vénasszony jól tartotta álomlevessel, aztán kiküldte a lovakat tőle. A királyfi is, mivelhogy fáradt volt, lefeküdt, édesen elaludt. Egyszer fölébred, hát látja, hogy virrad, de lovai sehol sincsenek. Mit tegyen? Eszébe jut a kis síp, melyet a hal adott; megfújja, hát mindjárt ott terem a kis hal. Na, mi bajod van? Kérdé a hal! Hát bizony a lovaim vesztek el. Na, ne búsulj semmit, jer velem! Mentek hát, mendegéltek, vezette a hal a királyfit egy tóhoz. A tó szélen úszott három aranyhal. Azt mondja a kis hal: na, azok a te lovaid, hanem csapd hozzájuk a kantárt, aztán ülj fel rájok! Ő is hozzávágta a kantárt, felült rájok, hazament. Itthon vagy fiam? Mond neki a vénasszony. Itthon bizony öreganyám. Akkor kiment a vénasszony az istállóba, elővette a vasvillát, jól meghányta a lovait; beste lelkek, mondá nekik, tán szerelmesek vagytok kocsisotokba?! Jaj, anyám, többet tud az, mint kend, mondának a lovai.
Más estve megint ki küldte a fiútól a lovakat, s ekkor már béklyóba tette a királyfi, s lefeküdt. Reggel fölébredt, hát nincsenek sehol a lovai. Keresi mindenfelé, nem leli; egyszer eszébe jut a kis síp, melyet a hangya adott, kiveszi a tarisznyájából, megfújja; mindjárt ott terem a kis hangya, s kérdi: na, mi bajod van? A lovaim elvesztek az éjszaka megint és nem találom sehol sem: Na, megállj! Megyünk egy partoldalra, találunk ott egy hangyafészket, abból ki fog jőni három veres hangya, csapd egyik fejéhez a kantárt, azok a te lovaid! Mentek, hát megtalálták a hangyatúrást, kijött belőle három veres hangya; ő az egyik fejéhez vágta a kantárt, mindjárt lóvá váltak, és haza ment rajtok. Megint mondja a vénasszony: itthon vagy fiam? Itthon biz, öreganyám! Akkor megint kimegy az istállóba, a lovakat jól elhányja, hogy csak úgy tudnak elbújni. Jaj, anyám, mondák azok, többet tud az, mint kend. Más estve megint jól tartja álomlevessel a királyfit, kiküldi tőle a lovakat, de előbb megmondá nekik, hogy hazamenjenek, majd elbújtatja őket. Kiviszi a fiú a lovakat, lefekszik, elalszik. Reggel fölkél, hát nincs a ló sehol sem. Keresi mindenfelé, nem leli; eszébe jut a kis síp, melyet a róka adott, megfújja, s mindjárt ott terem a róka.
Mi bajod, édes királyfim? Jaj, hé! Mondá azt, a lovaim sehol sem lelem. Akkor mond a róka: az igaz, hogy most szoros helyen van, tojásnak válott mind a három, otthon a vénasszony fon egy széken, az alatt van egy kosárban; hanem van a vén banyának egy aranykakasa meg egy arany tyúkja a kakasülőn; én fel fogok menni a padra, azokat elkapom, míg a vénasszony felszalad, te addig menj be a szobába, csapd a tojások fejéhez a kantárt, mindjárt lóvá válnak. Mentek, mendegéltek, egyszer elérték a vénasszony házát; a róka felment a ház padjára és elkapta a tyúkot meg a kakast. A vénasszony is felszalad hirtelen a padra: hess, te róka, kutyák ennének meg; ez alatt a királyfi bement a házba, a tojásokhoz vágta a kantárt, mindjárt megvoltak a lovai, bevezette az istállóba. Megyen le a vénasszony, nézi a tojásokat, hát csak a hűlt helyüket leli. Megcsóválta fejét. Másnap behívta a fiút, és mondta neki: na fiam, kitöltötted az esztendőt becsületesen, hanem már most mit kívánsz? Nem kívánok én egyebet, hanem csak azt a gyenge csikót, melyet tegnap ellett az egyik ló, meg a padon van egy tyúkganajos nyereg, és egy kantár. Ejh, mond a vénasszony, mit érsz azzal! Inkább adok annyi pénzt, amennyit kívánsz. Nem, csak az kell nekem, mond a fiú. Utoljára is a vénasszony kénytelen volt odaadni.
Fölvette hát a csikót a hátára a királyfi, mert még menni sem bírt, aztán a nyerget, kantárt, azzal ment, mendegélt. Egyszer egy helyen elestveledik, azt mondja neki a csikó: eressz haza édes gazdám, szopni, holnap reggel visszajövök! Ekkor a csikó haza ment szopni, ő lefeküdt; reggel a csikó mikor visszajött, megrúgta talpát s mondá: no, édes gazdám, menjünk! Mentek, mendegéltek, egyszer megint elestveledtek; azt mondja a kis csikó: édes gazdám, eressz haza meg egyszer szopni, holnap visszajövök! Ő hazaeresztette a kis csikót, maga lefeküdt. Reggel megrúgja a királyfi talpát a kis csikó, s mondja: no, menjünk! Ekkor megint venné határa a kiscsikót a királyfi, hanem az így szólott: na, édes gazdám, eddig te hoztál engem, már most én viszlek téged. Azzal megnyergelé a királyfi, ráült, mentek mint a szél, míg elértek a kúthoz, melynél találkozott elsőben feleségével a királyfi.
Itt megitatta kis lovát, maga is ivott a királyfi, s ezalatt megint oda ment a felesége vízért az aranyos korsóval. Ekkor: no, feleségem, itt a ló, amelyért szolgáltam, hanem ülj fel rá, én is felülök, aztán menjünk! Mikor felültek, azt kérdi a ló: hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat? Amint akarod, mondá a királyfi. Mentek hát; egyszer otthon a fehér vitéz lova rúg, vág; kimegyen a fehér vitéz; mi bajod? Kutyák, ebek elé adlak koncnak. Viszik a szépasszonyt, mond amaz, egy csikólovon. Akkor mindjárt felugrott a fehér vitéz lovára, mentek mint a gondolat; már majd utolérték a királyfiékat, s mondá lovának a fehér vitéz: nyeríts csak annak a lónak, hogy várjon meg! Nyerít a ló, de a csikó azt nyeríti vissza: megvárlak, ha magad jössz. Akkor a ló is felhányta a farát; neki iramodott; úgy levetette a fehér vitézt, hogy mindjárt széjjelmállott; a kis csikó pedig megvárta. A királyfi a fehér vitéz lovára ült, felesége, a csikón maradt, s úgy mentek haza. Annak örömére, hogy megtálalta és hazavitte feleségét a királyfi, nagy lakomát csapott; már ekkor az öreg király is meghalt, ő maga maradt feleségével a királyságban, s most is élnek, ha meg nem haltak.