Esti mese – A varjúkirály I. rész (népmese)

ESTI MESE. Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, ott történt ez a mese.
Volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony, s azoknak annyi gyermekük volt, mint a rostán a lik. Még vagy kettővel több.
A szegény embernek volt két ökröcskéje, s avval ő mindennap szántogatott. Hát egyszer, amint szántogat a mezőn, látja ám, akkora varjúsereg közeledik feléje, hogy még a napot is eltakarják. De egy közülük akkora volt, hogy a két szárnyából egyik az eget, másik a földet verte. S mikor odaért a szegény emberhez, az a nagy-nagy varjú leereszkedett. S mondja a szegény embernek:
– Jó napot, te szegény ember!
– Adjon isten, varjú! – köszön vissza az ember. – Hát hogy s mint?
– Nagy bajban vagyok én, szegény ember! Én vagyok a varjúkirály. Tudod-e te azt?
– Hát látom, hogy korona van a fején – feleli a szegény ember.
– Add nekem az ökröcskéidet – kéri a varjúkirály. – A háborúban voltunk, s a katonáim megéheztek, ennivaló kéne nekik.
– Hogy tudjam odaadni, felséges királyom – mondja a szegény ember -, amikor ez mindenem. Sok gyermekem van, s evvel keresem a kenyeremet. Mindennap szántogatok.
– Egyet se búsulj! – vigasztalta a varjúkirály. – Ideadod az ökreidet, megeszik a katonáim, te meg holnap eljössz hozzám, arra lakom, ni – mutatta az utat a király a szegény embernek – s én neked egy zsák pénzt adok. Ha kell, még kettőt is.
Megvakarta a fejét a szegény ember, s gondolta magában, avval a zsák pénzzel tud ő venni nem két ökröt, még négyet, még többet is.
– Hát – mondja nem bánom! Itt a kezem, nem disznóláb! – Kezet fogtak. Megegyeztek. A varjúkirály katonái szempillantás alatt reászálltak az ökrökre, szőröstül-bőröstül fölfalták őket, s avval elrepültek.
Hazamegyen a szegény ember, s mondja otthon a feleségének s a gyermekeinek, hogy ni, mi történt, az ökröket megették a varjak.
– Ó, te szerencsétlen! – kezdett jajgatni az asszony. – Hát mit tettél? Lehet, hogy nem is igaz, lehet, hogy nem is volt az a varjúkirály. Most aztán jól nézünk ki. Se ökör, se pénz! – Az asszony elmondta a szegény embert ilyen-olyan ügyetlennek.
De az ember másnap felöltözött szépen, mint ahogy illik annak, aki a király elé járul, s elindult. Megyen, megyen, hát estére odaér egy disznócsordát őrző kanászhoz.
– Jó estét!
– Jó estét! – fogadja a kanász. – Hát hova s merre, szegény ember?
A szegény ember elbeszélte, hogy s mint történt a varjúkirállyal, s a király megígérte, hogy ad neki egy zsák pénzt, s lehet, hogy még kettőt is. Azt mondja a kanász:
– Hallod-e, te szegény ember! Mondok én neked valamit. A király nem messze lakik. Eredj csak ezen az úton, ne térjél le. S ha odaérsz, akármit ad is a király, ha egy zsák pénzt, ha kettőt, te ne vedd el. Hanem az ágya fejénél fel van akasztva egy darálócska, egy mindent járó malmocska, azt kérjed! – Jól van. A szegény ember jól az eszébe véste a kanász szavait, s ment tovább.
Hát úgy hajnal felé lát egy tehéncsordát. Ott is odamegyen a gulyáshoz, kérdezősködik, hogy merre, hol van a király.
– Hát mi pontosan a király csordáját őrizzük – mondja a tehénpásztor -, a király itt lakik nem messze. Erről az útról ne térj le! De mért keresed, te szegény ember a királyt?
A szegény ember elmondta neki is, hogy mért keresi.
Azt mondja a tehénpásztor:
– Hallod-e, te szegény ember! Adok én neked egy jó tanácsot. A király bármit ad, te ne vedd, hanem az ágya fejénél van egy mindent járó malmocska, csak azt vedd el, azt kérd el tőle, semmi mást!
– Jól van, úgy teszek – ígérte a szegény ember, s avval elindult.

(folytatjuk)