Esti mese – A vitéz szőcs II. rész (népmese, Benedek Elek feldolgozása)
ESTI MESE. – Jobb lesz, ha nem is adod a kezembe – mondotta a szőcs -, mert az Isten istenem ne legyen, ha akkorát nem rittyentek, hogy a szemed ki nem fordul attól!
– Hát forduljon! – kötekedett az ördög.
– Csak rittyents előbb te! – biztatá a szőcs. Az ördög erre kezébe vette az ostort, s akkorát rittyentett, hogy a vitéz szőcs ijedtében keresztülesett a fején.
Alig tudott feltápászkodni, hanem azért azt mondta:
– No, ez ugyan nem volt valami erős rittyentés, ördög koma. Hanem most már takard el a szemedet, ha azt nem akarod, hogy kiforduljon! Az ördög meggondolta, hogy annak bizony fele sem tréfa, s befogta a szemét. A vitéz szőcsnek sem kellett több, hirtelen fölkapta a buzogányt, s úgy fejbe teremtette az ördögöt, hogy tíz kád vizet öntöttek rá, míg föleszmélkedett.
– No – mondá a szőcs, mikor nagy nehezen talpra állította az ördögöt -, ki tud nagyobbat rittyenteni, ördög koma? He?
– Te, te – nyöszörgött az ördög keservesen. – Most csak menjünk haza!
Még csak most kerekedett igazi nagy ijedtség az ördög famíliájában, mikor meghallották a vitéz szőcs legújabb cselekedetét. Mindjárt teletöltöttek egy zsákot arannyal, s odaadták, hogy vigye haza, hogy többet a színét se lássák.
– De azt már nem teszem! – pattogott a vitéz szőcs. – Ha azt akarjátok, hogy itt hagyjalak, hozzátok el a béremet is, különben itt maradok, míg a három esztendő ki nem telik.
De hiszen ettől jobban féltek, mint a tömjénfüsttől. Inkább hazavitték a zsák aranyat, csak ott ne maradjon. A vitéz szőcs előrement, s hamarább hazaért, mint az ördög, ki az aranyat vitte utána. Hirtelen kiküldötte a feleségét a csűrbe, hogy a ketrecből töltsön meg egy zsákot polyvával, s éppen akkor jöjjön be vele, mikor az ördög is megérkezik. Akkor aztán dobja fel a zsákot a padlásra, s mondja: „Nézze, édes uram, tiszta színarannyal van tele; addig szolgáltam, míg kend odajárt.”
Az asszony csakugyan úgy tett, ahogy az ura mondta. Mikor az ördög látta, hogy ennek az embernek még a felesége is olyan erős, hogy egy zsák aranyat csak fellódít a padlásra, ijedtében ő is fellódította, s azzal úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna ki. Vissza sem mert nézni, míg az erdőig nem ért. Itt találkozik egy farkassal, s ez kérdi tőle:
– Hova futsz olyan lelkedből, ördög koma?
– Jaj, jaj, ne is kérdezd, farkas koma! Vagy tán nem hallottad hírét a vitéz szőcsnek?
Aztán elbeszélte, hogy mi minden vitéz dolgokat nem cselekedett az az ember.
Nagyot kacagott a farkas, hogy az erdő zengett, zúgott belé. Mikor aztán magához tért a kacagástól, felbiztatta az ördögöt, hogy menjenek vissza a szőcshöz, vegyék el tőle az aranyat, hiszen az egy gyönge, nyiszlett kis ember.
Az ördög hitte is, nem is a farkas beszédjét, de mégiscsak ráállott, mert szerette volna visszakapni a zsák aranyat. Hanem csak olyanformán ment vissza, ha egy jármot csináltatnak, s abba mind a ketten belefogódznak, mert attól félt, hogy a farkas cserbenhagyja, ha majd szorul a kapca.
A farkas nem bánta, teljék kedve az ördögnek. Jármot csináltak, belefogództak, s úgy mentek a szőcs udvarába. Ott éppen javában játszottak a szőcs fiai, s mikor észrevették, hogy az ördög járomba fogódzva jön a farkassal, azt hitték, hogy a farkast is nekik hozza, elkezdettek hát kiabálni:
– Né, né! Az apám farkast is szolgált!
Egy másik gyermek meg azt kiáltja:
– Az ördögöt se eresszük el, az ördögöt se eresszük el!
Haj! megijed az ördög szörnyűségesen, s – aló neki, vesd el magad! – megfutamodott jármostul, farkasostul együtt. Eleget bátorította a farkas: „Ne fuss, te bolond ördög! Ne félj, te bolond ördög!” Nem hallott az semmit, futott, ahogy csak győzte. Addig futott, míg a farkas feje egy fa ikrébe felakadt, a járom pálcája eltörött, s ő szaladott tovább. Talán még ma is szalad.
A vitéz szőcs megszabadult szépen ördögtől, farkastól, s még ma is boldogan él egész háza népével a temérdek sok aranyból.
