Esti mese – Az állatsógorok IV. rész (népmese)

ESTI MESE. Másnap megint megy János lovat legeltetni. Az ördöngös öregasszony Jánost föltarisznyázta kenyérrel, szalonnával, egy liter bort is adott mellé.
– Ha a lovaknak valami baja esik, vége az életednek! – mondta.
János, ahogy kiért a jó füvű legelőre, maga is evett-ivott, el is szenderedett. Mikor fölérzett, nincsenek a lovak sehol. De a kácsák se a vízen. Nagyon elbúsult, hogy most már vége az életének. Hanem összecsihhantotta a tűzi készségét, az acélt a kővel, megint megjelent az ősz öregember.
– Mi bajod János?
– Nincs egyéb, mint az , hogy a lovak elszöktek valahová.
– Egyet se búsulj! Nézd azt a pocsolyát. Ott hempereg benne három kocadisznó. Vágd a fejükhöz a kötőféket, mindjárt lóvá lesznek!
János hozzájuk vágta a kötőféket, a disznókból lobogó sörényű lovak lettek újra.

Estig legeltetett, hazahajtott. Az ördöngös vénasszony, mérges volt, hogy ez a János béres nagyobb bűbájos lehet, mint ő.
Fente a fogát, hogy harmadnapra, mikor fizetni kellene, mert kitelt az esztendő, majd elbánik ő Jánossal.
Reggel a vasgereblyével nemcsak vakarta a lovait, hanem ütötte is, miért nem bújtak el jobban János elől. De azért föltarisznyázta fiút, bort is tett neki.
– Ha a lovakkal baj lenne, vége az egy szem életednek! – kiáltott még János után az ördöngös.
Minden úgy történt, mint a két első napon. János evett-ivott, elszenderedett, mire fölébredt, a lovak nincsenek sehol.
Csihantott a csihantójával, megjelent az ősz öregember.
– Mi bajod János?
– Nem egyéb, mint hogy a lovak elszöktek, se kácsa a tóban, se disznó a pocsolyában, most aztán vége az életemnek!
– Egyet se búsulj – biztatta Jánost az ősz öregember. – Gyere velem az ördöngös tanyájára, mert tojássá tette a lovakat, belekeverte a többi közé, hogy eldugja előled. Majd én segítek kiválogatni.
Mentek aztán. Az ördöngös éppen nem volt otthon. Az ősz öreg bebújt a kulcslyukon, adogatta kifelé Jánosnak azokat a tojásokat, amikben el voltak a lovak bújtatva.
– Vágd hozzájuk a kötőféket!
János hozzájuk vágta. Ott nyerítettek az elveszett lovak.

Mikor hazaért az ördöngös, nagyon haragudott Jánosra, amiért kifogott rajta. Nem volt mit tegyen, odaadta csikót a szolgálatáért.
De a csikó olyan gyönge volt, Jánosnak ölben kellett vinni egy darabon. Zsenge fűvel etette, tiszta vízzel itatta.
Egyszer erőre kapott a csikó, s megszólalt:
– Pattanj a hátamra, kedves gazdám, száguldjunk, mint a szél Tündérszép Ilona nyomába, mert már kisírja a két szemét utánad.

Megindultak aztán, hamarost ott is voltak a kilencfejű sárkány kastélyánál. János fölkapta Tündérszép Ilonát, repült vele hazafelé. A kilencfejű ezt nem tudta. De hallotta, hogy kapar a lova. Kérdezi tőle:
– Van szénád, van zabod, van italod, mi a bajod?
– Van szénám, van zabom, van italom, de már nincs, nem is lesz szép gazdasszonyom!
Akkor kapott észbe a sárkány. Rohant Tündérszép Ilona után, de nem érte utol. A kilencfejű sárkánynak szomorúságában három feje is hervadozott. Aztán megin három, úgy aztán vége is lett.

Jánosék pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.