Esti mese – Az álomlátó fiú II. rész (székely népmese)

ESTI MESE. – Bizony ha nem fejted – azt mondja a gazda -, én is itt hagylak ebben a helyben.
Azt feleli a fiú:
– Bizony, gazduram, ha itt hagy, nem hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyja a gazda a fiút abban a helyben megkötve. Ott búsult szegény egy álló hétig a fa mellett, majd megették a legyek.
Egyszer a királynak kedve támadt a vadászatra, s tizenkét vadászával éppen abba az erdőbe talált menni, ahol a gazda hagyta volt a fiút. Ott vadászik a király tizenkét vadászával egészen estefeléig. Egyszer a kopók megtalálták a gyermeket, s elkezdték erősen ugatni. Felhúzzák a vadászok a ravaszt, s mennek oda futva, azt hitték, valami vadat hajtanak a kutyák. Hát egy fiút találnak ott odakötve a fához. Azt mondja a fővadász:
– Hát, te fiú, téged ki kötött ide?
– Engem a gazduram – azt mondja a fiú -, egy álomért.
– Fejtsd meg nekem – azt mondja a fővadász – azt az álmot!
– Biz, én, jó uram, meg nem fejtem senkinek, amíg rajtam meg nem történik.
– Bizony, ha nem, itt is hagylak én téged ebben a helyben.
– Bizony, ha itt hagy, nem is hagy egyebütt az erdőn.
Otthagyják a vadászok, visszamennek a királyhoz. Kérdi tőlük a király:
– Mit lőttetek, vadászok?
– Mi bizony, felséges királyom, nem lőttünk semmit, hanem találtunk egy tízesztendős forma gyermeket.
– Hát azt hogy találtátok?
– Kimegyünk, felséges király, vadászni. A kopók úgy estefelé hajtanak, fognak erősen. Megfutamodunk a hajtásra, az erős ugatásra. Hát látjuk, hogy egy fiú meg van kötözve egy fához. Kérdőre veszem a gyermeket: „Téged ki kötött meg ide?” „Engem gazdám.” „Aztán miért?” „Egy álomért.” „Fejtsd meg nekem, s én akkor eleresztelek!” Azt feleli a gyermek: „Én soha, amíg rajtam meg nem történik.”
Azt mondja a király:
– Menj el, te fővadász, és hozd be azt a gyermeket, hadd fejtse meg nekem azt az álmot!
Elmegy a fővadász ki a fiú után. Megoldja a fiút, elviszi a királyhoz. A király a fiúnak egyszeribe enni adat.
Mikor a fiú jóllakik, megköszöni a királynak:
– Köszönöm, felséges király, hozzám való szívességét, hogy engem behozatott az erdőről.
– Azért hozattalak be, te fiú, hogy fejtsd meg nekem azt az álmot, amit láttál.
– Felséges király, életem-halálom kezedben, de nemhogy a felséges királynak, de semmiféle földön járó embernek nem fejtem meg, amíg rajtam nem történik.
– Hogy mered te nekem ezt mondani, mikor én vagyok a Fehér király!
– Nem bánom én, felséges király, ha fehér, ha fekete, még sem fejtem meg soha.
– Bizony ha nem, bévetetlek a legsötétebb tömlöcbe.
– Mégsem vallom meg soha, felséges király.
Megfogatja a király haragjában, s maga elviszi a tömlöcbe, s beveti, s a tömlöc kulcsát messze elhajítja.
A királynak volt egy akkora leányocskája, amekkora a fiú. Ez a kisleány, mármint a királykisasszony, megsajnálta a fiút, megkereste a tömlöc kulcsát, s enni vitt a fiúnak mindennap.
Azt mondja egyszer a legényecske a tömlöcben:
– Ó, édes kincsem, mióta bejöttem ide, így meg nem éheztem, mint ma.
– Bizony megéhezhetel még te jobban is – azt mondja a királykisasszony -, mert küldött a Fekete király a király atyámnak egy pálcát. Hogyha meg nem tudja mondani, melyik a pálcának a tőről való vége, s melyik a hegyről való, országostul együtt elpusztít. A király összegyűjtötte a tanácsosokat egyszeribe, egyik az mondta, ez a vastagabb vége, a másik azt mondta, ez a vékonyabb. Nem tudtak megegyezni sehogy sem.
Azt mondja a fiú:
– Édes kincsem, ami nektek bú s bánatotok van, az a legkisebb. Menj el – azt mondja -, fel a magad házába s feküdj le, tedd magad, mintha aludnál! Téged király atyád keresni fog, reád nyitja az ajtót – s elmondta a fiú apróra, mit mondjon a királykisasszony az édesapjának.
(folytatjuk)