Esti mese – Az ördöginas II. rész (népmese)
ESTI MESE. Másnap már ahogy kiértek a földre, elkezdte hajtogatni:
– Üljünk az árnyékba, meleg van!
– Nem úgy van, az fiam, arassunk, mert kevesli az uraság nagyon a tegnapi munkát is.
– Ha kevesli, ha nem, melegben akkor sem jó aratni. Pihenjünk csak, az én gondom lesz ma is, hogyan csináljuk!
Nem lehetett kicsalni az árnyékból.
Délben hozták az ebédet megint, rájuk csudálkoztak az asszonyok:
– Maguk csak heverésznek?
Eljött az este, hozták a vacsorát, de még akkor sem fogtak bele az aratásba, pedig rettentő nagy táblát vállaltak fel az uraságtól, hát nagyon elcsodálkoztak mind az asszonyok, akik az ételt hordták. Bántotta a szegény embert is a dolog, terhére volt a sok kérdezősködés.
– Gyerünk, fiam, arassunk!
– Nem, gazdám, csak heverjen, az aratás az én dolgom, én egykettő végzek véle.
Aztán:
– Arass, köss, arass, köss! – Reggelre megvoltak az egésszel. Hozták az asszonyok a früstüköt, s akkor kezdtek csak hüledezni:
– Hű, mikor aratták le ezt a sokat?
– Éjjel – vetette oda nekik a béres, s mentek a fizetségért.
Zsarnok urat majd megütötte a guta.
– Jaj, mit csinálsz te, fiam? Mit csinálsz? Koldusbotra juttatsz! Mind elviszed a búzámat?
Az ördögfiú rá se hederített, Zsarnok úr végül odaszólt a szolgáknak:
– Hé, eresszétek rá a szilaj tinókat, hadd rugdossák le az asztagot a hátáról!
Kiengedték a szilaj tinókat, de vesztükre, mert az ördögfiú fél kézzel, farkuknál fogva felhányta mind az asztag tetejére.
Zsarnok úr már toporzékolt dühében.
– Eresszétek rá a szilaj disznókat, hadd túrják le az asztagot a hátáról!
Kiengedték azokat is, de az ördögfiú mind felhányta az asztag tetejére.
– Eresszétek ki a szilaj csikókat, hadd rugdossák le az asztagot a hátáról!
Kiengedték, de azok is az asztagra kerültek.
Így ballagtak ketten hazafelé. A szegény ember elfáradt.
– Fiam, pihenjünk egy kicsit, megfájdult a derekam.
– Mi az a pihenés, gazdám?
– Nem tudod? Letesszük a hátunkról a búzát, leülünk melléje, pihenünk. Majd utána jobban bírjuk.
Letette az ördögfiú az asztagot a hátáról, s a fejét csóválta.
– Hej, gazdám, ha tudom, hogy mi a pihenés, a másik asztagot is elhozom.
– Ejnye, fiam, hát nem elég, amit hozol? A sok jószág, minden!
De Zsarnok úr sem nyugodott, már folyton azon törte a fejét, hogy bánjon ki a szegény emberrel. Annak meg volt két lova, mint a gereblye, olyanok voltak, míg az ördögfiú nem kezdte el gondozni őket. Attól fogva szépen kerekedtek, híztak, jó volt rájuk nézni. Addig-addig, hogy Zsarnok úr is megirigyelte a két szép lovat. Magához rendelte a szegény embert.
– Látom, büszke vagy a lovaidra. Ha olyan erős állatok, menj velük az erdőre, hordd össze a háromszázhatvanhat öl fámat, rakd boksába, reggelig égess belőlük faszenet, különben enyémek lesznek a lovaid!
Hazament a szegény ember, mondja a legénynek:
– Jaj, fiam, azt parancsolta a nagyságos úr, hogy a háromszázhatvanhat öl fáját égessem meg holnap reggelig. Hogy tudnék én annyi fát megégetni?
– Ne törődjön vele, gazdám, majd én megégetem, ne féljen!
Kiment este az erdőre, s úgy megégette a tömérdek fát, csak a hamuja maradt.
(folytatjuk)
