Esti mese – Lusta Jankó (népmese)
ESTI MESE. Élt hetedhét országon túl egy igen-igen lusta fiú. Míg az édesapja meg az édesanyja nevelte, volt neki mit enni-inni, de mikor teljesen árva maradt, bizony sokat koplalt. Dolgozni meg sehogy nem akaródzott neki, csak a kapufélfát támasztotta.
A szomszédjában lakott egy özvegyasszony, az nem hagyta békén:
– Hallod-e, Jankó, ez így nem lesz jó, fogjál csak munkához!
– Nem fogok én, majd ád az Isten.
– Ád az Isten? Hiszen amit ád, el is veszi.
Elmegy az özvegy, Jankó meg támasztja tovább a kapufélfát. Egyszer csak huss! – egy csapat vadliba beszállott az udvarába. Nagyon megörült Jankó, szaladt a szomszédasszonyához.
– Jöjjön csak, jöjjön csak adott az Isten!
– Mit, te Jankó?
– Jöjjön, nem tudom én, mit.
Megy az özvegyasszony, csodálkozásában összecsapja a kezét.
– Jankó, hiszen ezek vadlibák!
A vadlibák a csattanásra megijedtek, huss! – egyszerre elrepültek.
– No, látod-e, látod-e, Jankó, hogy amit adott az Isten, könnyen el is vette. Láss csak munkához!
– Nem dolgozom én.
– Nem? Akkor mit csinálsz?
– Majd lopok.
– Lopsz?
– Lopok.
– De hiszen elcsípnek, tömlöcbe vetnek.
– Csak nem talán?
– De Jankó, majd a lopott jószág rád kiabálja, hogy te loptad.
– Nem bánom, nem dolgozom, lopok.
Nem lehetett vele zöld ágra vergődni, elment az özvegy.
János még aznap este lopott egy csirkét. Hazavitte a hóna alatt, bedugta az ólba.
Másnap lopott egy libát. Hozta a hóna alatt a sötétben. A liba meglapult, egy hangot ki nem adott.
– No, egy sem kiabálja rám, hogy loptam. Nem is igaz az özvegyasszony beszéde, asszonybeszéd pipafüst. No, ezentúl mindennap lopok valamit.
Egy gazdag bíró lakott a falujukban, annak a hambitjára ki volt téve egy takaros falióra. János azon settenkedett, hogy csenhesse el. Mikor aztán leoltották a petróleumlámpát, odahúzódott, leakasztotta. Uzsgyi, át a kerten keresztül, elmenekült vele. Vitte haza nagy örömmel.
– No, ez sem kiabálja rám, hogy loptam. Ha így van, nagyobb értéket lopok legközelebb. Vannak a bírónak jó húsos disznai, azokból hozok.
Másnap este fogott egy zsákot meg a szomszédasszony talicskáját. Tolta a talicskát a kertek alján végig. Odasettenkedett az ólakhoz. Jó süldők voltak ott, ahogy nézegette őket.
– No, ez jó lesz!
Gyorsan tolta hazafelé a talicskát a kerék meg száraz volt, régen lehetett kenve, nyikorgott erősen. János meg folyton azon gondolkozott, hogy rákiabálja a lopott holmi a bűnét. Hát úgy vette ki a nyikorgásból, mintha ezt mondaná:
– Úgyiscsak elcsípnek! Úgyiscsak elcsípnek!
Nagyon megijedt. Félredobta a talicskát, a zsákot meg a süldővel a vállára dobta. A süldő feléledt a zsákban, elkezdett visítani:
– Ére viiisz! Ére viiisz!
– Hű, ezt nem lehet továbbvinni!
Eldobta a süldőt, szaladt haza eszeveszetten.
Bújt a szekrény hátához, ahová az órát tette. Ott lapult a csendben a nagy óra meg, ahogy hozzáért, elkezdett ketyegni:
– Lop-tak, lop-tak!
– Gyerünk innen, mert ez is rám kiabálja a lopást!
Fel a tyúkólra. De a tyúk is:
– Kotkodács, te loptál! Kotkodács te loptál!
– Hű, ez is rám kiáltotta!
Bebújt a libaólba. A liba megijedt, csatarászott, gágogott:
– Gi-gá-gá, Te loptál! Gi-gá-gá, te loptál!
Még jobban megijedt, hogy minden rákiabálta a bűnét.
„Jobb lesz, János, lusta János, ha világgá mégy!” – gondolta.
Futott, futott az erdőnek, ahogy a lába bírta. A tetőn megállott, hát még a melle is azt pihegte, hogy:
– Fuss, tolvaj, fuss tolvaj!
Még most is fut, ha bírja szusszal.
