Esti mese – Madárfészek (Mikszáth Kálmán meséje)
ESTI MESE. A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral.
A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.
– Hophó! Eltört a tengely! – hangzott az egyik utas szava.
A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele.
– Nagy baj – dörmögte fejét vakarva. – Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?
– Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.
– Van is itt! Furcsa tartomány ez erre!
– Nem nő itt meg fa, csak a nadragulya!
– Haj, haj. Mihez fogjunk, mihez?
– Emelem én a szekeret – ajánlkozott az egyik -, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat.
Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól.
– Ahol ni! – kiált fel egyikök. – Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen.
Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt, táncoló fekete csíknak, a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s meg lehetett látni a tájat. Több fa sem volt annál.
– No, hát ne legyen ez az egy sem … Kiváglak, hogy ne búsulj itt magadban – dörmögött a haragosabbik.
Előkereste a fejszét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendék fának.
Az összerázkódott, recsegve, hajladozva. Rásírta törzsére harmatkönnyeit leveléről. Gallyai is megropogtak a fejsze csapásai alatt. Egy madár felszállt megriadva, s kétségbeesve röpködte körül a növendék fa koronáját. Madárfiak síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak.
– Jó lesz-e tengelydorongnak? – türelmetlenkedett a másik.
– Jó biz az – szólt a fejszés atyafi kedvetlenül -, csakhogy baj van.
– Már megint?
– Hát izé … fészek van rajta.
– No és aztán?
– Ej, lánchordta! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?
– De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?
– Mi lesz? Hát mi lenne? – felelte a fejszés atyafi. – Majd tolom én még a szekeret egy darabon.
Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret körül-körülnézve, hogy egy élő fát nem lát-e valahol. A madarak szomorú csipogása fülébe hangzott mindig. S valami azt súgta a lelkében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta.
Nadragulya – erős szárú, bogyótermésű, mérgező növény harang alakú virággal
