Esti mese – Orbán, az ostoba III. rész (népmese)
ESTI MESE. – No, fiam, megkezdjük.
A legény kelletlenül feltápászkodott, s húzódva a mester után ment.
– Hát sínt húzni tudsz-e jól?
Most mi lesz? – esett kétségbe a legény. Azt se tudta, mi fán terem. De hát már mindegy volt.
– Tudok. – Hidegen is? – Úgy is.
– Mert ha akarod, megtüzesítheted, úgy tartósabb.
Orbánban fejtetőre állt a gondolat.
– Nem fontos – felelte.
– No, akkor ott a sín. A sarokban. A kerék meg az udvaron.
Most mi lesz, Orbán? – kérdezgette magát, míg a keréksínt kivitte, de nem lett okosabb. Egyszer csak talált egy kötelet. Rákötötte egyik végét a sínre, másikat a kerékre, közepét nyakára akasztotta, s húzgálni kezdte maga után körbe az udvaron.
Szántotta a földet a vas, akadozott a kerék, majd megszakadt Orbán. – Mégiscsak nehéz ez a kovácsmesterség – törölgette izzadt homlokát.
Megsokallta a mester, hogy a legénye nem jön, kinézett hát utána. No, uramfia, majdhogy földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. De aztán összeteremtette Orbánt, és felkapta a nagykalapácsot. Hanem az újdonsült kovácslegény nem várta meg, míg laposvasat csinálnak belőle. Egy ugrással megmérte a kertet, aztán illa berek, nádak, erek, futott, amíg a lába vitte.
Estére egy városba ért. Fáradt is volt, éhes is volt. Egyszer csak frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát. „Hátha kapok egy karajt” – gondolta s elindult.
A pékműhelyben négy legény szedte ki a frissen sült kenyeret. Orbán megállt az ajtóban. Nekidőlt a félfának, s nyelte a nyálát. Hamarosan meglátta az egyik péklegény.
– Mi újság, földi?
A szegény asszony fia nem szólt, csak nézte esengve a ropogós kenyereket.
– Mi járatban vagy? – kérdezte a másik.
– Szolgálatot keresek. – Aztán mi a mesterséged? – Pékinas voltam, míg meg nem halt a gazdám – füllentette.
– Hát akkor kerülj beljebb. Akad itt neked is munka.
Kelletlenül ódalgott be az ostoba legény. Tudta, hogy itt sem eszi meg a holnapi ebédet.
– Ott a kötény. Csak azt figyeld, hogy kelnek-e a kenyerek. Ha meg éhes vagy, csak egyél. Legalább addig alhatunk egyet.
Ezzel már horkoltak is a péklegények. Orbán meg letelepedett a műhelyben, és evett, míg csak egy falat beléfért. Egyszer csak kiabál ám az egyik segéd:
– Te, nem kelnek még a kenyerek?
– Nem.
– Rajtuk legyen a szemed. Mert ha elfutnak, helybenhagyunk.
– Elfutnak? – esett kétségbe a legény. – Akkor jó lesz becsukni az ajtót.
Meleg volt a műhely, mint a pokol. Izzadt a szegény asszony fia, de egy vak lóért sem nyitott volna ajtót. Közben a másik legény ébredt fel.
– Te, nem kel még a kenyér? – Nem – kiáltott vissza az ostoba.
Ez is meghagyta, hogy el ne fussanak. Izzadt Orbán, mint a tücsök a lyukban. Várta, hogy mikor kel fel egyik vagy másik szakajtó, hogy elfusson, de bizony azok nem mozdultak. Csak a tészta folydogált az oldalukon.
Megsokallták a pékek, hogy még mindig nem kelt meg a kenyér, hát kinéztek. No hiszen, lett vargavillámlás. – Mit csináltál, te szerencsétlen? Mind elfutott a tészta. – Osztogatták az ütleget. Alig tudott elszelelni a kezük közül. De mert az ajtó zárva volt, egy óvatlan pillanatban beugrott a lisztesládába. Ott várta, hogy újra elaludjanak, s szerencsésen kereket oldjon.
Hajnal felé, mikor minden elcsendesedett, elérkezettnek látta az időt. Sötét volt a műhely, csak a holdsugár világította meg. Felült a ládában. Olyan fehér volt a liszttől, mintha hóember volna. Már éppen ki akart lépni, amikor eltüsszentette magát. Az álmukból ébredt péklegények ijedtükben majd kiestek az ágyukból. Azt hitték, valami szellem sétál a műhelyben. Nosza, ugráltak ki az ablakon, s talán még ma is futnak, ha meg nem álltak.
Orbán meg teletömte a zsebeit kiflivel, és továbbment.
(folytatjuk)
