Esti mese – Orbán, az ostoba IV. rész (népmese)
ESTI MESE. Még alig hajnalodott, mikor egy tanyára ért. A gazda éppen az udvaron mérgelődött. Meglátta a fütyörésző legényt, s utánakiáltott:
– Hová mész, te legény? – Szolgálni – rikkantott Orbán.
– Nem állnál be hozzám kanásznak? – Mit fizet? – Egy hétre hat napot, a hetedik ráadás.
– Az bizony jó bér, beállok én!
– Hát akkor már kezdheted is a munkát. Már visítanak a süldők, azokat kell kihajtani. – Aztán hová? – A macskásszegbe.- Hát az merre van? – Arra – kanyarított kezével egyet a gazda.
– Na látja, ha megmutatja, tudom.
– Csak hogy megértetted. Hát akkor dologra.
De bizony Orbán elébb letelepedett a szederfa alá, s falni kezdte a kiflit. Még akkor is evett, mikor egy óra múlva kijött a gazda.
– Hogy az a tüzes ménkű… – támadt az új kondásra. – Hát még mindig itt vagy? Mire egyet fordulok, kint legyenek a malacok!
„Ennek már fele se tréfa” – gondolta az ostoba. Ki is nyitotta az ólajtókat. Kitárta a kaput, felkapott egy dorongot, s zavarta kifelé a visító malacokat. Menekültek azok, amerre láttak, nehogy elhányja a hátuk a bőrt. A gazdának tetszett az igyekezet, még biztatta is a legényt:
– Gyorsan csak, fiam, ez derék dolog!
Mikor aztán egy süldő sem volt az udvaron, Orbán visszafeküdt a szederfa alá, hogy a nagy munkát kipihenje. Csak dél felé talált rá a gazda. – Hát te itt lopod a napot? – kiabált.
– Miért ordít? Hiszen kihajtottam.
– Hát a malacokra ki vigyáz?
– Ki vigyázna? A nagyúristen! Nekem azt nem mondta.
Nosza, több se kellett a gazdának. Ha el nem ugrik a legény, megismerkedik az ostornyéllel. De hát elugrott, és meg sem állt, míg a mezőre nem ért. Akkor aztán legényesre fogta a lépést.
Amint így ballagdált nagy peckesen, látott ám egy leányt az útszéli kő mellett feküdni. De a lány is megnézte őt. Nem állhatta, hogy meg nem szólítsa:
– Hová mész, te legény?
– Csak az orrom után. Nem látod?
– Milyen uras a járásod!
– Ugye? – húzta ki magát Orbán.
– Aztán hogy csinálod?
– Csak úgy, hogy egyik lábamat mindig a másik elé rakom.
– Hát az igazán nagyszerű! Nem is hittem volna. Te nagyon okos lehetsz – mondta a lány.
– Meghiszem azt! Hát te mit keresel itt?
– Ezt a kilométerkövet őrzöm.
– Igazán? Aztán mióta őrzöd?
– Hét éve.
– Nagyszerű! – lelkendezett a legény. – Aztán azóta nem veszett el?
– Nem bizony! – dicsekedett a lány.
– Igazán nagyon ügyes vagy. Ha nincs ellenedre, elvennélek feleségül.
– Az bizony jó lesz. éppen egymáshoz illünk. A te okosságoddal meg az én ügyességemmel még sokra vihetjük.
Úgy is tettek. Megtartották a lakodalmat. Azután boldogan heverésztek még sok-sok évig.
Itt a vége, fuss el véle!
