Esti mese – Szamárbőr királyfi I. rész (széki népmese)

– Ó kedves feleségem, mégse tegyük ezt. Ha már az Isten nekünk ezt adta, ilyennel áldott meg, felnöveljük, ne dobjuk el magunktól.
– Jaj – azt mondja a királyné -, nekem nem kell.
– Hadd el csak, már ha ezt adta nekünk a jó Isten, maradjunk meg véle, ne dobjuk el!
Na, megmaradtak, s fogadtak mellé dajkát, pesztrát, ajaj, úgy ápolták, minthogyha gyönyörűséges szép fiú lett volna. Hát csakis az volt a hibája, hogy szamárbőre volt, másképpen olyan esze volt, olyan tehetséges volt, meg beszélni is tudott; növekedett, úgy ugrándozott ott a kis csacsi. Hát iskolába is járatták, olvasni is megtanították, mindenre a világon; de aztán megparancsolta a király, hogy az egész palotában s teremben, de sehol a világon egy tükör ne legyen, falon se, se személyzetnél, sehol se, nehogy meglássa vagy egyszer magát, hogy megtudja, ő milyen. Ne keseredjék el az ő drága gyermeke. Hát azt meg is tudták óvni. Nem is látta magát a tükörben. Már egész nagy volt, s még sose tudta, hogy ő milyen. Egyszer csak azt mondja:
– Édesapám szívem, úgy szeretnék megtanulni lantozni, hegedülni. Milyen szépen hegedülnek! Nekem nincs más vágyam – azt mondja -, csak lantozni tanuljak meg.
Hát a király hogyne, annak az egy fiának minden kívánságát teljesítette. Meg is beszélte egy lantmesterrel, hogy tanítsa meg a fiát mindenféle lantozásra, hegedülésre s mindenre.
El is ment Szamárbőr királyfi, de a mester azt mondta, hogy ilyen kezekkel nem tudja majd verni a lantot, mert a húrok elszakadnak. De hát aztán mégiscsak a király: hát valahogy, hát így, hát úgy, valamiképpen tanítsa meg.
Nem sokat kellett tanítsák Szamárbőr királyfit; ha a keze is olyan volt, ha akármilyen volt, olyan gyönyörűen megtanult lantozni, hogy nem volt senki emberfia, aki nálánál ügyesebben s szebben tudott volna lantozni.
Hát megvolt mondva a lantmesternek is a hegedűsnek is, a mesternek, mindenkinek, hogy tükret ne tartsanak ott, de valahogy mégsem voltak éppen olyan gondosak, mint a királyi lakásban, s egyszer csak egy tükör elé bukkant a királyfiú. Hát belenézett a tükörbe, meglátta magát, elkeseredett rettenetesen. Azt mondta, hogy sem a szülei házához haza nem menyen, sem még azon a környéken sem áll meg, elmenyen világgá. A lantot erősen szerette, a hegedűt s a lantját elvette magához, el is búcsúzott a lantmestertől, s elment világgá.
Hát ment sokáig nagy elkeseredve, akkor már a tóknál, a vizeknél, mindenütt, ahol ment mindig látta, hogy ő milyen. Túlságosan el volt keseredve. Na, elmenyen úgy, hogy nem is menyen emberek közé. De közben mégis már osztán visszatért. Azt mondta: elmenyen egy városba, egész más helyre, s ott megmarad.
Ott is volt egy király abban a városban. S elmenyen a király kapujába, s nekifogott lantozni, hegedülni. Kinézett a kapus, hát látta, hogy egy kicsi csacsi; rendes csacsi, az veri a lantot. Fut hamar a király elejibe, s jelenti:
– Felséges királyom, itt van egy csacsi; rendes csacsi – azt mondja -, egy szamár, s olyan gyönyörűen hegedül, hogy életünkben ilyent még sose hallottunk.
– Vezessétek ide előmbe! – mondja a király.
(folytatjuk)




