Gondolataink árnyékában ülünk, és csodálkozunk, hogy miért nem látjuk a napot
ÉLET. Csodálkozunk, hogy miért nem élvezzük már az életet. Hogy már nem látjuk a fényt. Hogy minden szürkének tűnik. De mi van, ha nem a világgal van a baj, hanem csak azzal, hogy a saját gondolataink árnyékában állunk? Mi van, ha mi magunk takarjuk el a napot, és aztán csodálkozunk, hogy hová tűnt?
A gondolataink olyanok lehetnek, mint a falak. Félelmekből, megbánásokból, traumákból, aggodalmakból és kérdésekből épülnek, amelyek nap mint nap ledarálnak minket. Falak, amelyek lassan, észrevétlenül épülnek fel, amíg olyan vastagokká nem válnak, hogy észre sem vesszük, hogy ezek tartanak minket a helyünkön. És ebben a magunk teremtette sötétségben kezdjük azt hinni, hogy az élet hideg, igazságtalan, értelmetlen.
A nap odakint van. Csak mi már nem látjuk. Nem azért, mert eltűnt, nem azért, mert valaki más elvitte. Hanem mert rossz szögben ülünk. Az árnyékba menekültünk. Abban a zónában, ahol már nem kell bátor döntéseket hozni, intenzíven érezni, kitenni magunkat, túl sokat remélni.
Paradox módon a szomorúságban nagyobb biztonságban érezzük magunkat, mint a boldogságban. Mert ismerjük a bánatot. A csalódás ismerős. Szinte furcsán érezzük magunkat, amikor minden jól megy. És akkor akaratlanul szabotáljuk magunkat: olyan gondolatokkal, amelyek megkérdőjeleznek minket, olyan forgatókönyvekkel, amelyek a legrosszabbat jósolják, olyan kérdésekkel, amelyek nem tesznek jót nekünk.
„Jót tesz nekem ez a gondolat?” Ezt kellene gyakrabban megkérdeznünk magunktól. Mert néhány gondolat nem a valóság. Csak régi, még be nem gyógyult sebek visszatükröződései. A múlt traumáival vetítjük magunkat a jövőbe, és csodálkozunk, hogy miért félünk minden lépéstől.
Talán itt az ideje, hogy kilépjünk az árnyékuk alól. Ez nem azt jelenti, hogy erőszakosan pozitívvá kell válnunk, hogy a „minden rendben van” álarcát kell felvennünk. Csak azt jelenti, hogy helyet kell csinálni a fénynek. Ne fordítsunk hátat az életnek. Ne ismételjük tovább ugyanazokat a gondolatokat, amelyek lehúznak minket. Hogy lassan, lassan elkezdjük átprogramozni az elménket, hogy hagyjuk lelkünket lélegezni.
A valóság nem mindig kemény. Csak piszkos üvegen keresztül nézzük. És ez az ablak nem lesz tiszta, hacsak nem állunk meg, nem vesszük észre és nem döntünk úgy, hogy kitakarítjuk. Gondolatról gondolatra. Ítéletet ítélettel. Adjunk magunknak engedélyt arra, hogy szépen éljünk, anélkül a megszállott félelem nélkül, hogy vége lesz. Talán az élet sokkal kedvesebb, mint ahogyan azt elképzeljük. Csak rossz szemüvegen keresztül látjuk.
A nap odakint van. Nem hagytad ki. Te sem hagytad ki. Csak időnként eltévedsz a saját elméd útvesztőjében. De a jó hír az, hogy ha megépítetted az árnyékokat, feloldhatod őket. Nézz fel! Engedd meg magadnak, hogy irányítás nélkül érezz. Engedd meg magadnak, hogy meglásd a fényt. Az ott van. Mindig is ott volt.
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
