Láss az én szememmel…
SZERETET. Mindig is azt kívántam (talán túlságosan is), hogy – csak egy napra is – a szememmel láss… Hogy érezzem, milyen érzés nekem lenni… amikor rád nézek.Amikor minden mosolyod egyformán vigasztal és szétszakít. Nem csak a szerelem, nem csak a csodálat, nem csak az a vágyakozás, ami akkor is jön, ha mellettem vagy. Hanem a nyugtalanság. A bizonytalanság. A félelem.
Bárcsak átadhatnám neked, csak egy pillanatra, az érzéseimet. A nyers, kimondatlan érzelmeket. Mert a szereteten túl ott van bennem a mindent elsöprő félelem is: a félelem, hogy elveszíthetlek. Félelem, hogy rosszat mondtam. Hogy rosszat tettem. Vagy ami még rosszabb… hogy nem is tudom, mit csináltam rosszul. És ez fáj a legjobban – úgy érezni, hogy felbosszantottál anélkül, hogy tudnád, hogyan, mikor vagy miért.
Ezt a félelmet nem mutatom ki. Nem látszik gesztusokban vagy szavakban. De ott van. Minden tétovaságban, minden hosszabb csendben, minden elolvasott és nem azonnal megválaszolt üzenetben. Nem azért, mert nem bízom benned, hanem mert félek, hogy nem vagyok elég. Hogy egy nap úgy gondolod majd, hogy mást érdemelsz. Vagy valaki mást.
Talán ha csak egy napra is átéreznéd, milyen érzés ezzel az ellentmondásos érzelemhalmazzal élni magadban, megértenéd. Megértenéd, milyen nehéz minden nap megkérdezni magadtól, hogy elég voltál-e. Hogy számítasz-e. Hogy hagytál-e valamit annak az embernek a szívében, aki szeret téged. És talán a magad módján elkezdenél másképp szeretni. Mélyebben. Tudatosabban. Talán még őszintébben is.
És igen, talán felteszed magadnak a kérdést, ami engem is kísért: úgy szeretem ezt az embert, ahogy megérdemli… vagy csak úgy, ahogy szerintem elég?
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
