Mert az igaz szerelem soha nem ér véget!
SZERETET. Mosolyogva kérdezted: – Mit szeretsz bennem? Miben különbözöm másoktól?” Te nevettél és azt mondtad: „Ez nem kérdés!” Egyedülálló vagy. A szemed… A mosolyod – annyira a tiéd. A hangod. TE… Mindennel, ami vagy.”
Később megkérdezted tőlem félelemmel telve: „Akkor is szeretni fogsz majd… amikor öreg leszek, amikor talán már nem fog ugyanúgy ragyogni a szemem? Amikor a mosolyom már nem fog tudni szétterülni az idő által ráncosodott arcodon… és főleg, amikor rájössz, hogy talán egy életre… eleget szerettél engem.” És rájöttem, milyen keveset értesz a szerelemhez. Soha nem ér véget. Soha nem öregszik. Soha nem emészt fel. Soha nem lesz „túl sok”.
A hegyi emberek jutnak eszembe, akik egy vödröt tesznek az állandóan folyó patakok alá. Nem azért teszik ezt, hogy vizet gyűjtsenek, mert félnek, hogy elpazarolják, hanem azért, mert a vödörben lévő víz mindig friss marad. Ha egyszer megtelik és túlcsordul, jön egy másik, és még egy, és még egy, és így tovább. Ha vizet akarsz venni, bármikor megteheted, anélkül, hogy megvárnád, amíg újra megtelik. A vödörbe továbbra is friss, hideg víz kerül.
Így van ez egy gyönyörű lélekkel is. Megtelik szeretettel, és bár úgy tűnik, hogy túlcsordul, a valóságban mindig újabb és újabb mennyiséggel töltődik fel. Egy élő, „friss” szeretet, amely mindig készen áll arra, hogy áradjon, túlcsorduljon és adja magát. És így sikerül egyre többet és többet szeretnie.
Ezért szeretni foglak, amíg lelkem forrása él és hajlandó arra, hogy újra és újra szeretettel töltsenek meg. Megállás nélkül. Félelem nélkül. Mérték nélkül.
