Nem, nem akarsz elmenni – a lehetetlen szerelem ellentmondása
SZERETET. „Nem, nem szeretlek, hanem imádlak”. – Hány elmeséletlen történet rejtőzik e szavak mögött? Hány szív dobogott már gyorsabban a hallatán, és tört össze ugyanabban a másodpercben? Ez egy szójáték, de egyben a lélek labirintusa, egy olyan szerelem vallomása, amely szembemegy a logikával, de nem az igazsággal.
Az a fajta szerelem, amely nem fér bele semmilyen definícióba, mert bár úgy érzed, megtaláltad azt, ami teljessé tesz, mégis úgy gondolod, hogy nincs rá szükséged. Ez megrémít téged. Megkérdőjelezi benned, hogy ki vagy és mit akarsz valójában. Talán ez a szerelem nem illik bele az elképzelésedbe arról, hogy milyennek kellene lennie a kapcsolatoknak. Talán túl intenzív, túl nehéz irányítani. Talán csak azért fáj, mert létezik. Mégsem hagyod el.
Szeretjük azt hinni, hogy mi vagyunk a saját döntéseink urai, de a szerelem – az igazi – eljön, hogy szétzúzza az illúzióinkat. Amikor valaki eljut a lényegedhez, a lényed legmélyére, akkor nincs maszk, nincs pajzs. Nem azért menekülsz el, mert nem érzel, hanem mert túl sokat érzel. És ez nyomasztó. Azt mondod magadnak: „Nem te kellesz nekem, hanem valaki olyan, mint te”. Menedéket keresel abban a gondolatban, hogy a megfelelő személynek valaki másnak kell lennie, valakinek, aki beleillik a saját magadnak felépített mintákba. De miért maradsz? Miért fordítod a tekinteted mindig arra a lélekre, aki levetkőzi a félelmeidet, és pontosan olyannak mutat, amilyen vagy? Mert legbelül tudod, hogy az emberek nem felcserélhetők. Senki más nem olyan, mint én. Senki más nem késztet arra, hogy így érezd magad.
Szeretni akarjuk a szerelmet, de nem állunk készen az intenzitására. Azt akarjuk, hogy megértsenek minket, de elmenekülünk, ha valaki a szavakon túl lát bennünket. Tartozni akarunk valahová, de attól félünk, hogy a tartozás önmagunk egy részének elvesztésével jár. Könnyebb egy tiszta utat választani, ott szeretni, ahol úgy érezzük, hogy mi irányítunk. De mit teszel, ha a szerelem, amely hívogat, nem egyenes vonalú, hanem olyan, amely megrázza az univerzumodat?
A paradox az, hogy hiába mondod, hogy nem akarod ezt a szerelmet, hiába próbálod még magadat is meggyőzni arról, hogy nem neked való, mégsem hagyod el végleg. Egyszerűen nem tudod. Mert néhány szerelem nem arra való, hogy megértsd. Egyszerűen csak léteznek, dacolva az értelemmel, dacolva a félelmeinkkel, dacolva azzal, amit magunkról tudni véltünk. És így a kérdés nem az, hogy „miért nem hagyod el?”, hanem az, hogy „miért tagadod továbbra is azt, amit a lelked mindig is tudott?”
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
