A szobrász – 4. rész –
SZERELEM.A szobrász félénken lépett be a kastélyba. Először járt ott, és óvatosan haladt, mintha attól tartott volna, hogy rosszul lép. – Jöjjön be, jöjjön be – mondta a hölgy. Ne legyen olyan szégyenlős. Mit kíván? Kávét, teát?
– Jöjjön be, jöjjön be – mondta a hölgy. Ne legyen olyan félénk. Mit kíván? Kávét, teát?
– Köszönöm, ne fáradjon… Épp a piacra tartottam, hogy igyak egy kávét.
– Miért fáradna? – mosolygott a hölgy. Csak 15 percet akartam kérni… hogy beszélgessünk. Hogy könnyítsem a lelkem.
Leültek együtt két hatalmas fotelbe. Az asszony kávét kért.
– Nézd – mondta. Régóta akartam veled beszélni. És most, amikor megláttalak odakint, megértettem: igen, minden, amit éreztem, igaz volt. De kezdjük az elejéről…
Azon a napon, amikor elvitték a szobrodat, Anatoli dél körül jött haza, vörös arccal. Letérdelt, és elkezdett keresni valamit a kőcserepek között az ösvényen. Először azt hittem, hogy elvesztett valamit, de nem úgy tűnt. Felvette az egyik kavicsot, megnézte, eldobta… és így tovább. Valami érthetetlenül morogott, és egyre izgatottabb lett.
Egy pillanatban felállt, dühtől vörös arccal, és kiáltott:
– Szóval igaz! Hát, ez nem marad így!
A piacon volt néhány barátjával, és beszélgetés közben egy szobrászról kezdtek el beszélni, aki egy közönséges követ műalkotássá alakított, amitől már nem tudott megválni, függetlenül a pénztől. A kő színe – mondták az emberek – elengedhetetlen volt ahhoz a remekműhöz. George, az a férfi, aki a követ szállította, részegen dicsekedett azzal, hogy ő cserélte ki, és neki köszönhető az a szobor.
Anatoli, dühtől elvakulva, parancsot adott, hogy hozzák George-ot az udvarra.
– Vigyél MOST ahhoz, aki ellopta a kövemet! És hozd vissza, te közönséges tolvaj! Hogy merészeled kicserélni a KÖVET, amit én választottam ki???
Azonnal elindultak. Estére Anatoli visszatért… a szoborral.
A kert közepére tették, a fűre fektetve.
– Reggel küldj valakit, hogy darabokra törje! És délig akarom látni a követ a földön fekve! Megértetted?!
– Igen, uram – mondta George, és lehajtott fejjel távozott.
Reggel, amikor felébredtem, láttam Davidet a szobor előtt állni. Lenyűgözve nézte, és mozdulatlanul állt.
– Anya… kérhetek valamit?
– Igen, drágám, mondd.
– Kérlek… győzd meg apát, hogy ne törje össze. Az istenkáromlás lenne… Nézd, milyen tökéletes…
– Jó, drágám, mondtam neki. Tudtam, hogy Anatoli soha nem ellentmond nekem.
A munkások megérkeztek, kifizettem őket, és mondtam nekik, hogy már nincs szükség rájuk.
Amikor Anatoli felébredt és meglátta a szobrot az ablakban, kérdezni akart, de én egyenesen megmondtam neki:
– Davidnek tetszik a szobor. És úgy döntöttünk, hogy megtartjuk. Remélem, nincs ezzel problémád?
Anatoli lenyelte a nyálát, és idegesen kiment az ajtón.
– Mosd meg vele a fejed, engem nem érdekel!
David azonnal elment a városba, és rendelt egy talapzatot. Estére megérkezett a mester, és felszerelte. David nagy szemekkel nézte. Tökéletes volt. A kifogástalan formák, a valóban különleges kő szinte misztikus aurát kölcsönzött neki. Minden nap gondosan megtisztította, hogy ragyogjon.
A szobrász elnyelte a nyálát. Egyre világosabbá vált számára, hogy… soha többé nem lesz az övé.
De hátulról David hangja hallatszott:
– Anya… szerintem tisztességes lenne visszaadni a szobrot az alkotójának. Bár imádom… úgy érzem, nem érdemlem meg úgy, ahogy ő megérdemli.
– Én is ezt akartam javasolni, David – mondta a hölgy gyengéden. Azóta, hogy apád meghalt, senkivel sem beszéltem. De amikor láttam ezt az embert térdelni a szobor mellett, könnyes szemekkel, tudtam, mit kell tennem. Örülök és büszke vagyok rád.
A szobrász izgatottan felugrott.
– Asszonyom, uram… csak annyi pénzem van nálam, amennyi egy kőre elég, amit a műhelyemhez akartam vásárolni. De elmegyek a szigetre, és elhozom, amennyit úgy gondol, hogy tartozom önnek. Aztán valahogy elszállítom…
– Uram – mondta a hölgy mosolyogva. Ki beszélt itt pénzről? Hogyan vásárolhatna meg valamit, ami az öné? Ne aggódjon. David mindent elintéz. Ma este a szigeten lesz, biztonságban.
– Szívből köszönöm! – mondta, és kiment… mintha lebegne.
„Hamarosan találkozunk, szerelmem…” – suttogta, amikor elhaladt a szobor mellett. „Hamarosan találkozunk…”
– Folytatjuk-
Szerző: Cătă Pop
Eredeti román nyelvű írásait itt olvashatod.
