Esti mese – A rest leány II. rész (népmese)

– Jó napot!
– Adjon isten!
– Hát kend hova megy?
– Én biz a búcsúra.
– Hát abban a zsákban mit visz?
– Egy s mást.
– Hadd lám csak! – mondta, s avval jól rávágott a zsákra.
Az asszony meg se nyikkant, pedig nagyon fájt neki az ütés. Hát mentek tovább.
Az ember újra úgy tett, mintha találkozott volna valakivel, és hangosan köszönt:
– Jó napot!
– Adjon isten!
– Hát kend hova megy?
– Hát kend?
– Én ide ni, ebbe a faluba.
– Én biz a búcsúra.
– Mit visz abban a zsákban?
– Én egy kicsi búzát.
– Nahát, ez jó kemény – mondta, s avval jól rávágott a zsákra.
Szegény menyecske csak hallgatott a zsákban. Végre odaértek az anyjáékhoz. A fiatalember kifogta a lovat, s mondta volna még az anyósának, hogy menjen ki, ott a leánya a szekér derekában, de erőst sok vendég volt, s szégyellt előhozakodni evvel. Így hát egyedül ment be a házba enni-inni.
– Hát Kati hol van? – kérdezte az anyósa.
Nem mondott erre az ember semmit. Kiment az anyósa a szekérhez, hogy megnézze, mit hozott a veje abban a zsákban. Tapogatta a zsákot, erőst tapogatta.
– Jaj, istenem, milyen ügyes lett a lányom – kiáltotta -, még gombolyagot is hozott.
Tapogatta a lánya térdeit s a könyökét s fejét is.
A menyecske csak hallgatott a zsákban, nem mert szólni egy szót se. Hanem megvárta, hogy a vendégek elmenjenek, s akkor kibújt, bement a szín alá, s ott valami rossz kabátot magára húzott, aztán beoldalgott az oldalkamrába, kivett egy zsák guzsalycsepűt, azt felkötötte egy jó nagy guzsallyal, s biza oda beült, s csak font, s font s font.
– Édes leánykám, te most jöttél ide, ugye? – kérdezte az anyja, amikor meglátta.
– Én biza nem, hanem régebben.
– Hát mit hoztál a zsákban?
– Én voltam benne – vallotta be a lány.
– Én meg azt hittem, hogy gombolyagot hoztál – mondta az anyja.
– Jaj, édesanyám, tudja-e, hogy jártam? – kérdezte a lány, s elpanaszkodta szegény, mi történt vele.
– Látod-e, fiam, amíg leány voltál, mindig mondtam, hogy tanulj meg egy kicsit serényebben dolgozni. Hát most tedd le azt a guzsalyt, búcsú napja van, ne fonj! – mondta az anyja.
– Én biza nem teszem, amíg ezt le nem fonom – felelte a lány.
Akkor az anyjától kapott egy levél palacsintát, azt rátette a vállára, s fonás közben egyet-egyet harapott belőle, mert nem akarta evvel is elvesztegetni az időt, úgy megserényedett.
Aztán az anyja adott neki utoljára egy kicsi gúnyát, abba felöltözött s hazament, de attól fogva nem kért többé tiszta gúnyát senkitől sem.
Az urának is szőtt kenderinget, kendergatyát s annyi zsákot, lepedőt, hogy életük végéig elég legyen.
A rest asszony olyan ügyessé vált, hogy meg is gazdagodtak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.