Esti mese – A szélkötő Kalamona IV. rész (népmese)
ESTI MESE. Mentek tovább. Már egész közel jártak a gyémántpalotához, a táltos ugrott vagy kettőt, és ott voltak a kapuban. Rontó leszökkent. A táltos azt mondta: – Én itt maradok. Ahogy nézem, amott a sövény zabszalmával van fedve, addig jóllakok. Rontó bement a gyémántpalotába. Mikor bent volt, akkor látja, hogy arrább még egy palota van, jégből. Akörül sok-sok rongyos asszony. Indul oda, megy felfelé. Ahogy ment, csak úgy csengett-bongott a palota. Hanem az ő sarkantyúja se pengett még soha olyan szépen. Megy, csak megy tovább, húzta maga után az ajtót, közben a másikat nyitotta. Ahogy újra kinyit egy ajtót, még a szeme világa is elveszett. Ott ült egy gyönyörűséges asszony: a Kalamona felesége. Olyan szépet még nem látott soha életében. Azt mondja neki az asszony: – Üljön le, vitéz uram. Hogy tudott ide eljutni? – Bizony, egy kicsit nehezen. A szükség hajtogat engem. Merthogy otthon nincsen eső. Mert a szelet megkötötte a Kalamona. Hát azért kerestem fel. – Hej, lelkem, vitéz úr, azt elég rosszul gondolta ki, mert az a szörnyeteg megöl mindenkit, aki csak anyától született. – Igen, ha hagyja magát – mondta Rontó. – Jaj, lelkem, az nagyon erős! Nem ember ereje van abban. – Igaz, én nem vagyok olyan erős, de ha maga jó szándékkal van hozzám, megmondhatná, miben van az ereje. – Jaj, lelkem, megmondanám én nagyon szívesen, de félek, hogy nem tudja legyőzni, és akkor engem a ló farkához köttet. – Attól ne féljen. Ha én olyan erős leszek, mint ő, elbánok vele. – Hiszen alig várjuk mi itt, hogy megszabaduljunk tőle. Mert látta ott a jégpalota mellett azt a sok asszonyt? – Láttam – mondta Rontó. – Azok mind királylányok. Egy-egy esztendeig volt a felesége mind. Akkor rabolt másikat. Én is csak addig leszek a felesége, míg haza nem jön, mert most odavan. Ha tud rabolni egy szép kislányt, engem is odaültet, ahol az a sok rongyos asszony van. Mert tudja, miért vannak azok ott? – Ha megmondja, akkor tudom. – Azoknak kell a jégpalotára fújni a hideget, hogy el ne olvadjon. Mert így nyáron, mikor melege van, ott szokott aludni, abban a palotában. – Éppen ezért mondja meg akkor, miben van az ereje! – Megmondom: a gatyamadzagjában! Megyek, kihúzok egyet az övéből. Addig, míg kinn leszek, húzza ki maga is a magáéból; aztán azt húzza bele, amit hozok; akkor épp olyan erős lesz, mint ő. Úgy is lett. Az asszony behozta a madzagot. Rontó az ajtó mellé állott, behúzta a gatyájába a madzagot. Mihelyt megkötötte, érezte, hogy már olyan erős, mint az acél. Beszélgettek még egytől-másról. Egyszer csak elkezd a gyémántpalota mozogni. – Jaj, lelkem, menjen kifele, mert mindjárt itthon lesz; akkor szokott mozogni a palota, mikor jön. Rontó kiment a kapuba, a táltos már nem győzte várni. Kérdi Rontótól: benn a Kalamona? – Még nincs itthon, mindjárt hazajön. Nyomban megverekedek vele. Csak te is ügyelj, mert ő is táltoson jár, meg azon is verekedik. – Jó, jó – mondta a táltos – csak te ügyelj nagyon; a nyakát irányozd. Alig pislantott Rontó egyet, jött a Kalamona hazafelé, mint az ítélet. Előtte egy szép királylány, elájulva. Rontó mindjárt megismerte, hogy az ő királyának a lánya. Könnyen ki lehetett találni, hogy most ezért volt oda. Szépen nem adták, hát elrabolta. A Kalamona nagy mérgesen bement az udvarra. A lányt letette a tornácra, s beordított az asszonynak: – Hé, kutya, kifelé! Idegen járt itt, míg én odavoltam Itt van még most is, nem ment az el. Hol van?
(folytatjuk)
