Esti mese – A szerencsekrajcár IV. rész (népmese)
ESTI MESE. Az inas eltávozott, s egy pillantás múlva visszajött tizenkét hosszú szárú selmeci pipával. Mindegyiknek hosszabb volt a szára Gyurikánál.
– No, Gyurika, itt a tizenkét pipa, de aztán jól vigyázzatok a lovakra, mert különben vége az életeteknek.
Gyurika felpattant a girhes-görhes táltos csikóra, szalutált a királynak katonásan, s azzal hopp! csak úgy kiröppent a vár udvarából.
A király bámulva nézett utána. Ő eddig észre sem vette ezt a girhes-görhes csikót, mely úgy repül, mint a madár, pedig szárnya sincs. Sokáig eltűnődött, vajon hol szerezhette ez a kisfiú azt a repülő csikót. De mire utána akart kiáltani, Gyurika már eltűnt a csikóval, kint volt újra a réten.
A nap éppen lenyugvóban volt, a pásztortüzek, miket a fiúk raktak, messzire elvilágítottak, s olyan fényesség támadt a réten, mintha csak világos nappal lett volna. Lobogtak a lángok, fel-felcsaptak toronymagasságra, pattogtak a szikrák. A városban azt hitték az emberek, hogy odakint a réten valami komédiás tűzijátékot csinált. A fiúk ott járkáltak a ménes körül, mikor Gyurika közibük toppant.
– No, fiúk – mondta -, hoztam nektek pipát.
– Hát az minek? – álmélkodtak a többiek.
– Rágyújtunk ma este, mert sok a szúnyog.
– Egy fia szúnyog sincs itt – mondták a többiek.
– Majd lesz, ha nincs. Egykettő, hamar fogjátok a szájatokba. – S meg sem várta a fiúk feleletét, ő maga dugta mindenkinek a szájába a pipát.
– De hisz ebben nincs is dohány – szóltak a fiúk.
– Az ám, nincs – hökkent meg Gyurika.
De a táltos csikó Gyurika mellé sompolygott, hozzátörleszkedett, s azt mondta neki:
– Nem is kell ebbe igazi dohány. Gyere velem, szedjünk bodzalevelet, annak a füstjétől félnek a tündérek.
Egy jó hajításnyira bodzafabokrok voltak, s Gyurika odaszaladt a csikóval.
Egy szempillantás múlva már vissza is jöttek egy csomó száraz bodzafalevéllel. Jól megtömték a pipájukat mind, a tűznél rágyújtottak, s elkezdtek pöfékelni. Leültek a tűz köré, s csöndes meseszó mellett füstöltek. De nem soká bírták, elszédültek mind a tizenketten.
– Tegyétek le a pipát – mondta a csikó -, majd megmondom én, mikor gyújtsatok rá ismét.
A fiúk letették a pipát, s elmeséltek éjfélig. Ekkor a táltos csikó nagyot nyerített. A fiúk mind talpra ugrottak.
– Gyújtsatok pipára, fiúk, s szaladjon mindenik a maga méneséhez. Ahogy tudtok, úgy füstöljetek.
– De miért, miért? – kérdezték a fiúk.
– Mert jönnek a gonosz tündérek. Amint egy felétek közelít, csak füstöljetek a szemébe.
Az ám, igaza volt a táltos csikónak, jöttek a gonosz tündérek. Ott laktak a szomszéd erdőben, innen jártak ki minden éjjel a király rétjére. Az eddigi csikósok akárhogyan erőlködtek, nem tudtak ébren maradni, mert valami csodálatos szellő meglegyintette az arcukat, s ha állottak, állóhelyükben elaludtak, s a tündérek tetszés szerint válogathatták ki a legszebb paripákat. Ez a csudálatos szellő a gonosz tündérek lehelete volt, s nem volt annak semmi más ellenszere a bodzalevél füstjénél. De azok a szegény csikósok ezt nem tudták. Ha észreveszik, ha szívesen bánnak a táltos csikóval, bizony megmondotta volna nekik is.
Hej, milyen surrogás-burrogás támadt a réten, amint a gonosz tündérek táncolva, nevetve, ijjongva-vijjongva, hipp-hopp a réten termettek! Tizenketten jöttek, minden száz lóra egy. Egy-egy tündér tíz-húsz lovat összefogott, s úgy vágtatott velük az erdő felé. Igen ám – azelőtt. De most szemük-szájuk tátva maradt, mikor látták, hogy mindenütt egy-egy fiú áll, mégpedig nyitott szemmel, bodor füstöt fújva a pipájából. Fújhatták ők a fiúkra azt a csodálatos, álmosító leheletet, a fiúk sem voltak restek, s visszafújták rájuk a bodzalevél füstjét.
(folytatjuk)
