Esti mese – A szerencsekrajcár VIII. rész (népmese)
ESTI MESE. – De már abból semmi sem lesz! – erősködött Gyurika.
– Nem, ha nálad a szerencsekrajcár. Nézd csak meg!
A szerencsekrajcár csakugyan ott volt a Gyurika zsebében.
– Jól van. A várba bejutunk. De azután a vörös királyfival is lesz ám bajod.
– Állok elébe! – mondta Gyurika, s karikás ostorával akkorát rittyentett, hogy az egész város talpra ugrott ijedtében.
Reggelre a fiúk felkerekedtek, összeterelték a ménest, s víg énekszóval hajtották a forgó vár felé. A király kint ült most is a pitvarban, nagyokat pöfékelt hosszú szárú selmeci pipájából, s ravaszul hunyorgatott a szemével.
– Csak gyertek, gyertek – mondta magában -, ide ugyan nem jöttök be.
Arra nem is gondolt, hogy ha a fiúk be nem jönnek, akkor a ménes is künn marad, s hátha egyet gondolnak a fiúk, s elhajtják a ménest a hazájukba.
A királykisasszony egy ablakban ült, s onnan várta a fiúk érkezését. Mellette hajolt ki az ablakon a vörös királyfi is, de bizony a királykisasszony rá se nézett.
Ő is mondott magában valamit. Azt mondta:
– Csak gyertek, gyertek, majd ledobom a szerencsekrajcárt, hogy bejöhessetek.
Mert tudjátok meg, hogy este átadta a krajcárt a nagyapjának, de mikor az elaludt, kivette a zsebéből.
Gyurika most is a táltos csikón ült, mely széles jókedvében nagyokat táncolt alatta. Mikor aztán éppen a vár alá ért, a királykisasszony ledobta a krajcárt. A vörös királyfi, kinek az öreg király megmondta volt, milyen furfangos módon akarja lerázni a nyakáról Gyurikát és testvéreit, ijedten kapott a királykisasszony keze után, de már késő volt.
– Mit!? – toporzékolt mérgében. – Te visszadobod neki a szerencsekrajcárt!? Ez azt jelenti hát, hogy nem akarsz az én feleségem lenni!
– Gondolj, amit akarsz – mondta a királykisasszony -, de én nem engedem, hogy azokat a szegény fiúkat megcsalják.
– Én pedig megölöm mind a tizenkettőt! – dühöngött a vörös királyfi.
– Elég lesz egy is! – ingerkedett a királykisasszony.
A krajcár éppen Gyurika előtt esett le, s Gyurika, bár jól tudta, hogy semmi hasznát sem veszi annak, leugrott a táltos csikóról, felkapta a krajcárt.
– Ez jó jel! – mondta a táltos csikó.
– Azt hiszem én is – szólt Gyurika, s kalapjával felköszönt a királykisasszonyhoz, ki olyan kedvesen mosolygott le rá, hogy a vörös királyfi majd megpukkadt mérgében.
Gyurika hirtelen zsebre vágta a krajcárt, aztán felpattant a táltos csikóra, s kivette zsebéből az igazi szerencsekrajcárt. Jól megcélozta a kakaslábat, aztán csing-cseng, nagyot csendült, s hirtelen megállott a vár a forgásában, s ahány kapuja volt, egyszerre kinyílott. Az öreg királynak ijedtében kiesett a pipa a szájából.
– Ördögadta fattyai! – ordított a király. – Ezek mégis túljártak az én eszemen!
Odakapott a lajbija zsebéhez, s hát nincs ott a krajcár! Nem tudta elgondolni, hogy mi történhetett, ki lophatta vissza azt a csudakrajcárt.
– Mindjárt hívjátok az unokámat! – ordított az inasoknak.
Hozták a királykisasszonyt.
– Te vetted ki a zsebemből a szerencsekrajcárt?
– Én – felelte a leányka bátran.
– Le is dobta annak a fiúnak – árulkodott a vörös királyfi.
– Nem szükséges, hogy árulkodj – szólt a királykisasszony -, anélkül is megmondtam volna!
E pillanatban vágtatott a pitvar elé Gyurika a táltos csikón. De már nem volt az a girhes-görhes csikó, hanem gyönyörű szép aranyszőrű paripa. Gyurika katonásan szalutált s jelentette:
– Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, a három napot leszolgáltuk, a ménesnek egy híja sincs: várjuk az ígéret beváltását.
(folytatjuk)
