Néha az álom csak akkor válik valóra, amikor az odáig vezető út már túlságosan kifárasztott bennünket.
ÉLET. Annyira vágyunk valamire, hogy meg vagyunk győződve arról: a nap, amikor végre elérjük, életünk egyik legboldogabb napja lesz. Dolgozunk érte, lemondunk dolgokról, halogatunk, és megyünk tovább, mindig arra a pillanatra gondolva. De amikor végre megérkezünk, az öröm már nem olyan, amilyennek elképzeltük. Néha alig érezzük. Mi történt azzal az emberrel, aki elindult, és azzal, aki végül célba ért?
Kezdetben minden álomnak megvan a maga fénye. Elképzeljük, milyen lesz, mit fogunk érezni, kinek mondjuk el először a jó hírt. Egy ház, egy vállalkozás, egy munkahely, amelyre éveken át készülünk, egy siker, amely igazolja, hogy minden erőfeszítésünknek volt értelme. A fejünkben a célhoz egy ígéret is társul: ha majd odaérek, végre örülni fogok.
Csakhogy a vágy és a beteljesülés között ott történik az élet. Jönnek a késések, a kiadások, a bezáruló ajtók, az álmatlan éjszakák. Ami nehéz, de szép útnak tűnt, olykor olyan küzdelemmé válik, amelyben védekeznünk kell, bizonyítanunk, tűrnünk, majd újra és újra elölről kezdenünk. Lelkesedéssel indulunk, aztán fegyelemből folytatjuk. Később talán már csak azért megyünk tovább, mert túl sok mindent áldoztunk fel ahhoz, hogy megálljunk.
Szinte észrevétlenül az is megváltozik, ahogyan az álmunkról beszélünk. Kezdetben azt mondtuk: „Alig várom!” Egy idő után már csak azt: „Remélem, sikerül.” A végén pedig, annyi megpróbáltatás után, azon kapjuk magunkat, hogy ezt mondjuk: „Csak legyen már vége.” A cél talán ugyanaz maradt, bennünk azonban valami megváltozott. Egy szép pillanat iránti várakozásból lassan az lett a legfontosabb, hogy megszabaduljunk egy tehertől.
Talán éppen itt veszítjük el az öröm egy részét. Annyi feszültséget kapcsolunk ahhoz, amire vágyunk, hogy amikor végre megszerezzük, az első érzésünk nem az öröm, hanem a megkönnyebbülés. Aláírjuk az utolsó papírt, megkapjuk a visszaigazolást, kinyitjuk az ajtót, amelyért éveken át dolgoztunk. Mások gratulálnak, és azt várják, hogy boldognak lássanak. Mi mosolygunk, de legbelül leginkább arra vágyunk, hogy végre leülhessünk, és egy ideig senki ne kérjen tőlünk semmit.
Nehéz megmagyarázni ezt az állapotot, különösen akkor, amikor minden okunk meglenne arra, hogy úgy gondoljuk: most kellene a legboldogabbnak lennünk. Még önmagunkat is hibáztathatjuk. Azt kérdezzük magunktól, vajon lehetetlenné vált-e minket boldoggá tenni, vagy már semmit sem tudunk igazán értékelni. Pedig létezik egy sokkal egyszerűbb, emberibb magyarázat is: nagyon fáradtan értünk célba. A fáradtság pedig nem tűnik el abban a pillanatban, amikor megérkezik a jó hír.
Néha maga az út emészti fel éppen azokat az erőforrásokat, amelyekkel a célba érkezést szerettük volna élvezni. Egy otthonról álmodtunk, ahol végre nyugalmunk lesz, de annyi éven át aggódtunk a pénz miatt, hogy még a saját falaink között is nehezen tudunk ellazulni. Arról álmodtunk, hogy egyszer a magunk urai leszünk, majd amikor sikerül, azt vesszük észre, hogy minden szabad óránk nyugtalansággal tölt el. Egy olyan életért dolgoztunk, amelyben több időnk lesz, de annyira hozzászoktunk az állandó elfoglaltsághoz, hogy már nem tudjuk, mit kezdjünk egy kötelezettségek nélküli délutánnal.
Van még valami, amit nehezen ismerünk be: a küzdelem során mi magunk is megváltozunk. A vágyunk talán egy korábbi önmagunkhoz kötődik. Aki elindult, másfajta örömöket képzelt el, más emberek álltak mellette, és másként tekintett a jövőre. Aki végül megérkezik, annak már más szükségletei, más sebei és más élettapasztalata van. Néha elérkezik a siker, de az a világ, amelyben igazán teljes lehetett volna, már nem létezik.
Talán valakinek szeretted volna elmondani a jó hírt. Talán arról álmodtál, hogy megosztod valakivel azt a helyet, azt a szabadságot vagy azt a győzelmet, de az illető időközben eltávolodott tőled. Elérted, amit kitűztél magad elé, mégis hiányzik valami abból a pillanatból, ami soha nem szerepelt a terveidben és a számításaidban. Ekkor jössz rá, hogy az álom nem csupán abból állt, amit meg akartál szerezni. Emberek, idő és egy bizonyos lelkiállapot is része volt.
Ezért érdemes időnként, még útközben feltennünk magunknak a kérdést: ugyanúgy akarom még ezt? Jót tesz nekem az irány, amelyben haladok? Mit remélek érezni, amikor megérkezem? Nehéz kérdések ezek, mert arra kényszerítenek, hogy túltekintsünk a már befektetett erőfeszítésen. De az, hogy hány évet áldoztunk egy célra, önmagában nem döntheti el, mit kezdjünk az előttünk álló évekkel.
Talán arra is jobban kellene figyelnünk, mi mindent halasztunk el a siker nevében. Egy kirándulást, egy pihenőnapot, egy találkozást, egy apró örömöt, amelyet addig nem érzünk megengedhetőnek, amíg „még nem értünk oda, ahová kellene”. Ha ezeket a pillanatokat mindig elhalasztjuk, fennáll a veszélye annak, hogy az erőfeszítések végére úgy érkezünk meg, hogy már nem tudjuk, hogyan kell megállni és örülni. Annyira megtanultunk kitartani, hogy a pihenés végül időpazarlásnak tűnik.
Ha pedig már elértük azt, amire vágytunk, mégis inkább ürességet érzünk, mint lelkesedést, talán először egyszerűen időre van szükségünk. Nem kell látványos boldogságot erőltetnünk magunkra csak azért, mert valaha így képzeltük el ezt a pillanatot. Aludjunk. Hagyjuk lecsendesedni az aggodalmakat. Fokozatosan fedezzük fel, mit ad nekünk életünk új szakasza. Az öröm talán később érkezik meg, egy egészen apró, tanúk nélküli pillanatban: egy csendes reggelen az új otthonunkban, vagy azon az első napon, amikor ráébredünk, hogy valóban megkaptuk azt a szabadságot, amelyért olyan sokat dolgoztunk.
Amikor kiválasztunk egy álmot, természetesen arra gondolunk, mennyit vagyunk hajlandók dolgozni érte. De érdemes arra is gondolnunk, mit szeretnénk megőrizni önmagunkból, mire odaérünk. Az alvás, a másokhoz való közelség, a kíváncsiság, a nevetés képessége nem jelentéktelen részletek, amelyeknek semmi közük a sikerhez. Ezekkel fogjuk megélni mindazt, amit felépítünk.
A kezdeti álomban egy boldog ember is szerepelt.
Az az ember te voltál.
És te ugyanazt a törődést érdemled, mint az a cél, amelyért olyan régóta küzdesz.
