Esti mese – A szerencsekrajcár III. rész (népmese)
ESTI MESE. – Ó, én nem verlek – mondta Gyurika -, mert én tudom, hogy az állatnak is fáj a verés. Gyere velem, szegény kis csikó, gyere a rétre, s ott majd játszom veled.
A csikó nem is kérette magát, hanem ment Gyurikával. Ez meg szépen átölelte a nyakát, s úgy mentek végig az utcán az aranyszőrű paripák után. Azazhogy mit mondok, alig léptek ki a kapun, megszólal a csikó:
– Te Gyurika, hol van a krajcár?
– Az én krajcárom? Hát te arról is tudsz?
– Hogyne tudnék! Hisz láttam, mikor megdobtad vele a kakaslábat. Eredj csak oda, és vedd fel, mert szükséged lehet még rá.
Gyurika odaszalad a kakaslábhoz, s hát éppen annak a sarkán volt a krajcárja. Amint elvette, egyszeribe megmozdult a vár, s elkezdett forogni szélsebesen.
– Hát aztán hogy jövünk majd be? – kérdezte Gyurika.
– Attól ne félj, majd megállítja a király, ha visszajövünk; ha pedig nem, akkor megállítod a krajcárral.
Eközben végighaladtak az utcán. Rengeteg nép tódult a kapuk elé, s úgy bámulták az ezerkétszáz aranyszőrű paripát, amint hangos csengetéssel, giling-galangolással végigmentek a városon. Sokan sajnálkozva kiáltottak a fiúk után:
– Szegény fiúk, ti sem sokáig éltek!
Jó délután volt, amikor kiértek a rétre. A paripák egyszerre nekiestek a jó kövér fűnek, mely térdig ért, s olyan jóízűen harapdáltak, mintha egy hete nem ettek volna; a fiúk meg letelepedtek egy forrás köré, s onnét vigyáztak a paripákra. Aztán alkonyodni kezdett, s nekiálltak, hogy majd nagy tüzet csinálnak a rét közepén. A közeli erdőből gallyakat hordottak össze, nagy halomba rakták, s alája gyújtottak. Mikor a tűz javában égett, a szikrák csak úgy pattogtak-kavarogtak az ég felé, azt mondja Gyurika a testvéreinek:
– No most, fiúk, kerüljük meg a ménest, nézzünk széjjel egy kicsit.
A fiúk el is indultak, de a táltos csikó visszarántotta Gyurikát.
– Te csak maradj itt!
– Mit akarsz, édes kis csikóm?
– Azt, édes kis gazdám, hogy te még nem is tudod, kiktől kell féltened a paripákat.
– Nem én.
– Hát tudd meg, a tündérektől.
– Hol laknak azok?
– Itt, a szomszéd erdőben.
– S mikor jönnek?
– Pontban éjfélkor, kicsi gazdám.
– No hiszen, csak jöjjenek, majd elbánunk velük.
– Csak lassan a testtel. Többet ésszel, mint erővel – mondotta a táltos csikó.
– Hát mit csináljunk?
– Mit? Először is kérdem: van-e pipátok?
– Nincs nekünk.
– No, ha nincs, akkor szaladjunk vissza a várba. Van a királynak ezer is. Kérj tőle.
Gyurika nem tudta megérteni, hogy mit akarhat a táltos csikó a pipával.
– Ülj fel a hátamra – biztatta a csikó.
– Hiszen nem bírsz el!
– Csak ülj rám!
Ráült, s a csikó egy szempillantásra ott termett a vár előtt. Az forgott, mint a szélvész, de a csikó oda se neki: átugrott a legelső kapun, éppen az udvar közepére.
A király ott ült a tornácon most is, eregette a füstöt hosszú szárú pipájából, s szeme-szája tátva maradt, mikor Gyurika elébe toppant.
– Mi baj, fiam, Gyurika, mi baj? – kérdezte a király. – Minek jöttél vissza?
– Felséges uram, pipáért jöttem, ha meg nem sérteném.
– Pipáért? Minek a pipa?
– Sok a szúnyog a réten – felelte ravaszul Gyurika -, nem lehet elkergetni másként, csak pipafüsttel. Instálom felségedet, adjon nekem s a testvéreimnek tizenkét pipát.
– Hiszen, ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni. – Azzal hátrafordult a király, kiáltott az inasnak.
– Mit parancsol, felséges királyom?
– Hozz ki a pipatóriumból tizenkét hosszú szárú selmeci pipát!
(folytatjuk)
